Az elveszett király

A történelmet, mint tudjuk, a győztesek és a férfiak írják – mindezt mi sem bizonyítja jobban, mint az úgynevezett Tudor-mítosz.

Eszerint Anglia a 14. század végétől a 15. század végéig maga volt a hanyatlás és fertő: zűrzavar és káosz uralkodott, a hatalom pedig egy trónbitorló, III. Richárd kezébe került. VII. Henrik képében azonban érkezett a Tudor-ház és az isteni igazságszolgáltatás, az országra pedig aranykor köszöntött. A hiedelem egyik fő terjesztője maga William Shakespeare volt, aki mindent megtett azért, hogy Richárdot ne csak uzurpátornak, de gonosznak, csúfnak és púposnak is tartsa az utókor.

Hogy mindez az elmúlt években lassan változásnak indult, az egy Philippa Langley nevű középkorú angol asszonynak köszönhető: előképzettség nélkül, laikus történelemszeretőként ő fedezte fel Richárd sírját egy leicesteri parkolóban. Történetét a tekintély- és uralkodóhű brit lélek legfőbb krónikása, Stephen Frears (A királynő) álmodta vászonra a maga visszafogottan elbűvölő, humoros, de nem tércsapkodós módján. Filmjében Phillippának (Sally Hawkins ezúttal is kiváló alakításában) nőként kell megküzdenie a középkorú férfiak dominálta társadalommal, legyen szó a támogatás kiharcolásáról, vagy épp az ásatás vezetéséről. Az igazságért folytatott küzdelmében az egykori király segíti, akinek alakja a kulcspillanatokban megjelenik előtte. Ez a szál inkább elvesz, mint hozzáad a történethez, de Az elveszett király így is az igaz történeten alapuló, inspiráló filmek jobbjai közé tartozik, s a történelem csúnya oldaláról is képes bájosan beszélni.