A Magyarországra szinte hazajáró producer-DJ egy ideje már élő hangszerekkel prezentálja zenéjét, ami jónak is tűnhetett volna, ha maga a zene nem lenne az elszomorítóan pontos lenyomata a 2020-as évek igényeinek. Ugyanis legyen ez a zene bármennyire kellemes és alaposan megkomponált, teljesen érdektelen, gyakorlatilag semmi nem történik, ami egy kicsit is igényelné, hogy odafigyeljenek rá. Az unalom kultusza, amely kitermelte a kamerák előtt tisztasági csomagot bontogató influenszerek tartalmait, sztárrá tette Taylor Swiftet és megteremtette a kényszeres középen állást, úgy tűnik, a tánczenét is meghódította: sajnos ezen az éjjelen a legszebb vokálok, leggrandiózusabb építkezések és legjobb kiállások sem tudták elfeledtetni, hogy nem messze innen még a legprosztóbb holland gabber-hardcore-stb. buli is sokkal jobb ennél már azzal is, hogy mer valamilyen lenni. Szemben Bonobóval, akinek az esti produkcióját inkább iratok iktatásához meg rendszerezéséhez tudnám ajánlani, esetleg telefonos ügyfélszolgálatoknak várakozó zeneként. A legkiábrándítóbb az volt, hogy néha egészen közel jártunk ahhoz, hogy érdemes legyen megszakítani a beszélgetést hátul: ezek voltak azok a pillanatok, amikor általában kiderült, hogy valójában vége van a daloknak anélkül, hogy elérték volna a potenciális csúcspontjukat.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
