Általában bukott sztárokat vagy alkohol- és egyéb problémákkal küzdő, veterán edzőket látunk átmenni a tisztítótűzön. A Kosárra fel!-ben azonban rendhagyó módon egy tétova tinédzser áll a középpontban, igaz, csak látszólag, valójában ugyanis az apja az, aki kénytelen gyökeres személyiségváltozáson átmenni. Amikor a középiskolai kosárcsapatban játszó fiát próbajátékra hívja egy másodvonalbeli főiskola, teljesen belelkesül, és igyekszik átvenni az irányítást: könyörögni kezd a srác barátnőjének, hogy halassza el a szakítást, nehogy az negatívan befolyásolja fia teljesítményét.
A rendező-főszereplő Ray Romanót a kilenc évadon át futó Szeretünk, Raymondból ismerhetjük, ez az első játékfilmje a kamera mögött. A Kosárra fel! pontosan olyan, mint egy családi szitkom hosszúra nyújtott epizódja: hősei kedvesen ismerősek, hangulata otthonos, konfliktusai végig mondvacsináltnak tűnnek, mintha csak azért lennének, hogy a szereplők két vacsorajelenet között is elfoglalhassák magukat. A hős apa kétségbeesett kapálózása az egész család nyugalmát felzavarja, ám egyetlen pillanatig sem érezzük, hogy tettének valóban súlya van: fia ugyan jól játszik, de nem tanúsít különösebb érdeklődést a sport iránt, és látszólag ő sem bánja, ha az NBA helyett a családi építkezési vállalkozásban teljesedik ki a jövője. A lassan csordogáló dramedy végül felemelő tanmesévé válik a szeretet erejéről – ebben is Romano szitkomjára hajaz.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
