Visszhang

Akik a kezdetektől követik Nick Cave-et, évtizedeken át éltek abban a hitben, hogy a lemez- (a kazetta-, a CD-) kiadás örökkévaló.

Wes Craven hét éve halt meg.

Egy Clash-koncert hatására fordult Billy Bragg a politikai aktivizmus és a punkzene felé, első szólólemezei a nyolcvanas években jelentek meg, kezdetben csupán egyetlen elektromos gitárral kísérte társadalomkritikával átszőtt dalait.

A legjobb Mel Gibsonnak. Ki se mozdul a díszletből, annyi a dolga, hogy gondterhelt arccal telefonál, közben fölteszi az asztalra a lábát, lehúz egy pohár whiskyt, vagy bekap valami tablettát – ahogy az amcsi filmekben szokták.

Simon Green számára sokáig a turnézás szolgáltatta az ihletet, menet közben komponálta új számait, a Fragmentset azonban a járvány miatti kényszerszünetben rakta össze saját építésű Los Angeles-i stúdiójában, és részben itteni zenészekkel is vette fel.

Valakik ellopnak valakitől valamilyen csodafegyvert, ebben ma már nincs semmi rendkívüli, ha hétfőn délig nem kerül valami anyaszomorító gazember kezébe egy kiberfegyver, pánik tör ki hollywoodi középvezetői szinten, akár az ebédszünet is veszélybe kerülhet.

A tematikus lemezműsorokhoz élénken vonzódó fiatal izlandi zongoraművész ebben a 21 tracknyi válogatásban nem a kismesterekével váltogatja a nagymester műveit. (Nem mintha abban nem lenne fantázia: világosabbá válnának a nagyságrendek.)

E könyv látszólag tizenkét prostituáltról szól, az éjszaka pillangóiról, ahogy a magyar cím sugallja.

Kőszegi Imre zenekara kapcsán is lehet az évek múlásán morfondírozni.

Leda csak egy kis nyugalmat szeretne: a 48 éves egyetemi tanár akkor érzi legjobban magát, ha saját gondolataival, könyveivel és jegyzeteivel molyolhat, tanulmányokat írhat.

Az egyik legtöbbet játszott Shakespeare-darab a Szentivánéji…, Fehér Balázs Benő rendezése sem akar merőben újat mondani, inkább metaszínházi kutatásokat végez az előadás egészében, kiváltképp a mesteremberek dolgaira fókuszáltan.

Negyvenedik évéhez és tizenötödik sorlemezéhez érkezett a Duran Duran.

Amikor az egyik epizódban a kissé szerencsétlen, de jóravaló börtönőrcsapat egy tagja látványosan Michel Foucault Felügyelet és büntetés című munkáját lapozgatja, már mindenki érti, hogy mire megy ki a játék. 

Zoli, a renitens kaméleon ahelyett, hogy rendes kaméleonként változtatná a színét, inkább mindig azt a színt ölti magára, amelyikhez kedve van vagy épp meglát.