Egybeolvasztaná a Cosa Nostra, a Camorra és a ’Ndrangheta saját magukról szőtt, hangzatos középkori eredetmítoszát a kaszabolós/szektás horrorral, miközben kikacsintgatna a horrortörténet alapműveire, és még a kortárs horrorfogyasztási szokásokat is kritizálná. Mindenki csak egyre látványosabb vériszamra szomjazik, miközben világunk tele van nagyon is valós szörnyűségekkel… de mi azt is élvezzük, jaj.
De Feo és Strippoli mint a jó diákok, minden bokorban horrorutalásokat rejtenek el, mintha csak a műveltségüket bizonygatnák. Néhány idegen egy lakókocsiban Calabria felé utazik más-más célból (múltjuk és motivációjuk csepegtetve kerül napvilágra, hogy „mélységet” adjanak a meglehetősen lapos figuráknak). Egy furcsa baleset után egy tisztáson találják magukat, az erdő közepén. Mellettük egy elhagyatott kunyhó áll, de nincsenek egyedül, valamik vagy valakik vadásznak rájuk. A látványos önreflexiónak hála még a legzöldfülűbb horrornéző is rájön félidőnél a megoldásra, de a parttalan utalgatás/kikacsintgatás a feszültséget is hamar megöli. A rendezők tiszteletteljes megidézés helyett inkább pofátlanul lemásolnak bizonyos klasszikusokat (A texasi láncfűrészes mészárlás vagy a csodálatos Fehér éjszakák), így a kezdeti frász hamar elolvad, és csak a valóban lenyűgöző (alapjában minimalista) látvány marad. Az olasz horror klasszikusai, Dario Argento, Lucio Fulci és Mario Bava pedig ott maradnak az út szélén – őket nem idézi senki.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
