A sznob filmes világ róla beszél, ájuldozva (Ezüst Medve Berlinben, hűha!) vagy felháborodottan (emberi jogok sárba tiprása! pszichikai terror! aggódjunk kórusban!), de beszél. Ilja Hrzsanovszkij orosz rendező egy egész várost építtetett, egy a sztálini Szovjetunióban működött szupertitkos kutatóintézet pontos mását, abban emberek százai élték éveken át a külvilágtól elzárva, saját civil életük valóságaként a félelemteljes ötvenes éveket, hogy a szoldateszkához hospitalizált személyiségüket magát bocsássák a megalomán filmművész rendelkezésére. Az sem volna rendben, ha halhatatlan remekmű születnék az embertelen vállalkozásból – de az első részként elkészült (tucatnyi lesz még!) Natasa nem újszerű (a kihasznált szereplők valóságos szenvedései ellenére sem), nem merész (ja, látunk benne egy élesben zajló kopulációt, na és?), hanem végtelenül redundáns, unalmas és (nem utolsósorban) nulla új információt, tapasztalatot, felismerést tartalmaz a korról, amelyet nem megmutatni, hanem életre kelteni tervezett a film rendezője. Aki lenyűgözni akar, de művének se intellektuális töltése, se érzelmi mélysége nincs. A külföldi (de vérkommunista, a szovjetnek dolgozni jött) vendégtudóssal összefekvő, ezért az NKVD által, némi megalázás és kínzás segítségével beszervezett büfésnőnek nincs története. Hiába áll bele a szerepbe bizonyos Natalja Bereznaja a maga teljes egzisztenciájával, nevével, testével – nem lesz belőle más, csak egy bábu a nyilván csak a későbbi részek megismerése után áttekinthető komcsi Lego-városban.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
