Bármelyik esemény párba állítható lenne egy norvég kisvárosi család tragikomikus történetével, de az alkotók választása az utóbbira esett. Amikor Liv és Terje frigyre lépnek, a babakocsiban már ott lapul lányuk, akit véletlenül szintén Dianának hívnak. A párhuzam itt véget is ér, a fókusz a hercegnő helyett névrokonára kerül, aki gyerekként, tiniként, majd felnőttként is egyet szeretne: túlélni szülei őrületét és kirepülni a fészekből.
A film nem is annyira egy több évtizedet felölelő családtörténet, mint inkább egy mozgóképes fényképalbum. Részeg veszekedések, furcsa szülinapok, rendhagyó családi nyaralás elevenedik meg. Gyakorlatilag mindegyik történet ugyanazt az ívet írja le: kiakadás, perlekedés, majd végül nagy összeborulás. Ahol ugyanis szeretet és megértés van, ott tányértörés, egy tönkretett bejárati ajtó meg néhány hangos szó is elfér – valami ilyesmi lenne a tanulság, ami már az első jelenet után nyilvánvalóvá válik, épp ezért egy idő után már önismétlésbe csap át. Az ellenpontot a szomszédban lakó család jelenti, ahol férj és feleség ugyanúgy szöges ellentétei egymásnak, mindennek pedig szintén a lányuk issza meg a levét – csak épp nekik nem jár feloldozás, ugyanis bennük nincs annyi őszinteség és humorérzék. A Diana esküvője túl gyakran áldozza be a nagyon is létező problémákat egy hamis, ám jól mutató nagybetűs filmes ölelkezésre.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
