„A tér mint szervezőelv. Tértusa. / Egymásra fűzött terek városa” – olvashatjuk például a Bécsi úthoz rendelt Vég nélkül című költeményben, amely a középső, Budapestre fókuszáló szakaszban a valós fizikai környezet megismerhetőségének határairól beszél, az egész kötet működéséhez kulcsot adva. A szövegek – a záróvers kivételével – egy-egy városhoz, konkrét helyszínhez vagy tágabb tájegységhez kapcsolódnak, a tájékozódást pedig a költeményeket térben lehorgonyzó alcímek segítik.
A nagy ívűnek tetsző, ám óhatatlanul is önmagára záródó koncepciót sajnos nem sikerül maradéktalanul tartalommal kitölteni. Bár a Béke van című Erdély-ciklusban még kifejezetten izgalmas, ahogyan az alapvetően gyerekkorba vezető emlékek gyakran immár szülői magyarázatot kapnak („Bárcsak a világmegváltó, / bátor gyerek láthatna itt, / két gyönyörű gyerekkel!”), és a lendület a budapesti évek magányosságáig kitart, de a könyv harmadik harmadát adó Bábelhez elérve egyre laposabbá válik a térpoétikai program. A világjáró szövegekben fokozatosan eluralkodik a korábban a belső monológokat ellensúlyozó egyes szám második személyű versbeszélői szólam, ám ez az univerzális kívülállóság érzetét hangsúlyozó beszédmód éppen azt az élményanyagot távolítja el magától, amelyből e versek mindaddig táplálkozni próbáltak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
