Nagyjából ugyanazzal a módszerrel, ahogyan egy könyvtár fegyverraktárrá is átalakítható: a logikát, realitást és józan észt teljes mértékben mellőzve, kizárólag a kúlnak, külcsínnek és laza egysorosoknak hódolva. Ha ugyanis utóbbiak megvannak, a közönség mindent megbocsát.
Ha akcióról van szó, hajlamosak vagyunk a sokszorosan újramelegített sablonokat is vígan bekajálni néhány kreatív lövöldözés, menő főhős vagy elképesztőnek tűnő ötlet árán. A Lőpor turmixból mindezek látványosan hiányoznak, sőt: már-már pofátlannak tűnik, mennyire lusta nemcsak a forgatókönyv, de a rendezés is. A sztori szerint Sam profi bérgyilkosnak áll, miután anyja elhagyta őt, ráadásul ugyanannak a Szervezet nevű szervezetnek kezd el dolgozni, mint szülője. Innen már csak egy ugrás, hogy Sam fellázadjon, anyuci előkerüljön és kezdődjön a haddelhadd.
Ha mindez ismerősnek hat, nem véletlen: Navot Papushado filmje büszkén viseli a „női John Wick/Kingsman” címkét, feminizmusa azonban kimerül abban, hogy a jók mind nők, a gonoszok mind férfiak. Előbbiek néhány, jelzésértékű felszíni sérülést tekintve látványosan érinthetetlenek, utóbbiak pedig a birodalmi rohamosztagosokhoz hasonlóan képtelenek célozni és a saját lábukban is megbotlanak. A film neonfénnyel kiglancolt, cukormázzal meghintett akciói és plasztikus képei sem nem elég stílusosak, de nem is elég viccesek ahhoz, hogy feledtessék a lapos sztorit és a még laposabb figurákat.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
