Hajszoltuk bin-Ládent kitartóan (Kathryn Bigelow: Zero Dark Thirty) és egy egész sorozat (The Looming Tower), plusz Jeff Daniels kellett, hogy megismerjük az FBI és a CIA között dúló hatalmi játszmákat, amelyek megágyaztak a terrornak. Egy másik sorozat (Ments meg!) a tűzoltók traumáira fókuszált Denis Leary nagy szájával. Mindez csak a jéghegy csúcsa, a minőségi high-end szórakoztatás, s mostantól ideszámíthatjuk Michael Keaton ábrázatát is.
A 20. évfordulóra időzített játékfilmben Keaton két nézésből álló mutatvánnyal nyeri el szimpátiánkat. Először is technokrata arccal eljátssza a sztárjogászt, aki pro bono elvállalta, hogy nemcsak kikalkulálja, mennyit kapjanak kárpótlásképpen az áldozatok hozzátartozói, de sikerül is elnyernie a többség bizalmát. Az arcizmok és a kezek másfajta játékát igényli, amikor a táblázatok mögé bújó, a nagypolitikával remekül szót értő szakember úgymond leereszkedik a gyászoló emberek közé. Bizonyára van, aki kevésbé keatonos vehemenciával hozná a lélek e finom változását, de ez pont Keatonnak aligha felróható. Az pedig, hogy a jóval kifinomultabb oknyomozós Spotlightból Stanley Tuccit is sikerült átmenteni, igazi „önök kérték” pillanat, hiszen ki ne szeretné e remek színészt legnépszerűbb műfajában: szemüvegesen, velejéig jóságos értelmiségi üzemmódban.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
