Különösen akkor kell az érvényesülésre rásegíteni (kapcsolatok ápolásával, a megítélés befolyásolásával, kvalitásosabb pályatársak félrelökdösésével), ha a tehetség nem átütő vagy már megkopott. Ismerünk példákat ilyen esetekre, ám mégis párját ritkító, hogy valaki önmagáról írjon monográfiát, mint tette azt Reuven Kritz izraeli író – persze álnéven, egy fiktív kanadai egyetem nem kevésbé fiktív hallgatójának szakdolgozataként.
Ez a kiindulópontja Avi Nesher filmjének, amely – főleg, hogy elszakad a konkrét sztoritól – sok minden lehetne: a kulturális trendek álságosságát leleplező szatíra, egy kiégett író nevetséges igyekezetét tárgyaló komédia, esetleg ugyanezt az igyekezetet egzisztenciális válságként láttató dráma – de csupán egy erőltetett melodráma sikeredett egy divatjamúlt íróról, akinek csak másodlagos ambíciója egy amerikai egyetem érdeklődése révén bekerülni a fősodorba. Elsősorban megözvegyült ifjúkori szerelmét nyűgözné le a dicsőséges visszatéréssel. Kell valaki, aki eljátssza az amerikai doktoranduszt, egy hiányos műveltségű, ám tanulékony reménybeli színésznőcske, aki hamar elsajátít olyan kifejezéseket, mint paradoxon meg interpretáció, és máris mehet interjúzni az irodalmi élet megmondóembereivel. A baj akkor történik, amikor beleszeret a filmrendezőbe, akinek az író szintén felkeltette az érdeklődését. Meg akkor, amikor a filmrendező (nem a filmbéli, hanem Nesher maga) nem tudja eldönteni, hogy miről szóljon a filmje. Sebaj, készül a hollywoodi remake, majd ott kifilézik a sztorit.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
