A világ másik felén zimbabwei és japán szülőktől egy évre rá született meg Nokuthula Ngwenyama, aki fiatalkorában tehetséges brácsaművészként aratott sikereket, megnyerte a rangos Primrose brácsaversenyt, és csak aztán mélyült el a zeneszerzés mesterségében. (Tegyük hozzá, hölgyről van szó, ami zeneszerzők között még mindig feltűnő dolog.) Ngwenyama a legtöbb művét vonósokra komponálta, a Flow című, nyolctételes darabot épp a Takács Quartetnek.
Zenéje csupa energia és innováció, tele olyan gesztussal és inspirációval, amelyek túlmutatnak a hagyományos, klasszikus zenén. Egyes részek Steve Reich vagy Terry Riley stílusára emlékeztetnek, mások akár a nagy romantikusokat, Brahmsot, Schumannt, Elgart juttatják eszünkbe. Nem ódivatú, és nem is megközelíthetetlen ez a zene, ráadásul van benne valami kozmikus. A prelűd az ősrobbanás portréja, majd egy lassuló tételben a lehűlést halljuk. A harmadik, scherzo tétel játékos pastiche bécsi keringőkből, úgy szól, mint amikor Straussra táncolnak a bolygók Kubrick Űrodüsszeiájában. Az utolsó tételt egy indiai hatos lüktetésű ritmus uralja. A Takács Quartet négy tagja – Edward Dusinberre, Harumi Rhodes hegedűsök, Richard O’Neill brácsás és Fejér András – odaadóan és hibátlan érzékkel tolmácsolják a 22 perces művet, amelyet a streamfelületeken a legkönnyebb elérni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
