Hol a halló társadalom által szó szerint elnémított siketnémákról (Süketnémák földje), hol egy egyosztályos vidéki francia iskola mindennapjairól (Én, te, ők), valaha statisztákként alkalmazott normandiai földművesekről (Retour en Normandie) vagy épp egy idős, fogságban felnőtt orangutánról (Nénette). Látszólag különböző hősök, de összeköti őket, hogy hangjukat ritkán hallja meg a társadalom: Philibert sem helyettük magyaráz, inkább hagyja őket beszélni a kamera előtt. Az Adamanton pedig mintha az 1997-es La Moindre des choses című munkájának folytatása lenne, melyben egy pszichiátriai intézmény lakói készülnek egy színdarab előadására.
Philibert önmagában is szimbolikus helyszínt talál a Szajnán lebegő közösségi központ, az Adamant képében. Távolról sem a Platón, Brant vagy Foucault által lefestett „bolondok hajója”, inkább üde sziget, ahol látogatók és pszichiátriai szakemberek egyenlő felekként szervezik közös életüket.
A rendező szelíden szegezi rájuk a kameráját, ügyelve arra, hogy ne a saját művészi céljaira használja mondandójukat. Az Adamant működése Philibert diszkrét megfigyeléseiből tárul fel: derűvel szemléli, ahogy a látogatók elmerülnek a központ szervezte kreatív tevékenységek folyamában, és művészetükből lassan kibomlik élettörténetük is. Csak a finanszírozás és az adminisztráció kérdései maradnak rejtve: az Adamant utópia, mely törékenyen ring az állami akarat hullámai közt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
