Visszhang: lemez

The Replacements: Tim (Let It Bleed Edition)

Visszhang

Amikor 1985-ben a minneapolisi Replacements nagy kiadóhoz igazolt, sokan azt várták, hogy néhány éven belül ők lesznek az új generáció hangja és legfontosabb rockzenekara.

Az együttes Erdélyi Tamás (Tommy Ramone) vezetésével vette fel a Tim című albumot, ám az kereskedelmileg nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A Re­placements (vagy közkeletű becenevén Mats) tagjai a nyolcvanas évek második felét karrierjük szabotálásával töltötték: hülyeségeket nyilatkoztak, ittak, drogoztak, koncertjeik gyakran káoszba fulladtak. A zenekar végül 1991-ben oszlott fel. Bár a nagy áttörés nem sikerült a Timmel, de egyértelműen ez az életmű legidőállóbb darabja. Viszont a lemez polírozott hangzását sokan kritizálták már a megjelenésekor is, az akkor divatos stúdiós megoldások nem álltak igazán jól nekik.

A most megjelent, négylemezes újrakiadáson az eredeti felvételek mellett szerepel egy teljesen új keverés is, amit Ed Stasium készített. A Ramonesszal is gyakran dolgozó hangmérnök mixében nyoma sincs a tompán puffogó doboknak és az agyonkompresszált hangképnek, sokkal erőteljesebben szólalnak meg így az emblematikus slágerek (Bastards of Young, Left of the Dial), de még a lemezt záró balladában (Here Comes a Regular) is előkerülnek eddig rejtett rétegek. Nagy élmény végre így is hallani a csúcsformában levő Re­place­­ments­et, és emiatt a Let It Bleed Edition nemcsak az elkötelezett gyűjtők számára lehet érdekes.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)