A Sparks kétségkívül közéjük tartozik. Volt olyan idő, amikor úgy tűnhetett, hogy a hetvenes években elért sikereiket nem tudják túlszárnyalni, de a Mael fivérek a 2000-es évek elejétől kezdve másodvirágzásukat élik. Az pedig biztos, hogy a glamrocktól a szintipopon keresztül a nagy ívű popzenéig mindennel játszó Sparks nem a régi sikereiből él, az elmúlt húsz évben megjelent albumaik legalább annyira fontos részei a diszkográfiának, mint a koraiak.
Huszonötödik nagylemezük, a Girl Is Crying in Her Latte egyenes folytatása a 2020-ban kiadott A Steady Drip, Drip, Dripnek. Erre az albumra is igaz, hogy egyfajta szintézise a Sparks elmúlt évtizedeinek: a Veronica Lake a minimalista kísérleteiket idézi, a Nothing Is As Good As They Say It Is akár az 1974-es Kimono My House is lehetne, a címadó dalról a 90-es évek eurobeates kitérője is eszünkbe juthat, a Take Me for a Ride pedig a Leos Caraxszal készített musicaljük lemaradt dalának tűnik. Az utóbbi anyagokra jellemző szélesvásznú hangszerelés viszont kissé a háttérbe szorult, a lemez nagy részén inkább a szintetizátorok dominálnak. De az album vége tartogat egy csavart, két meglepően szentimentális, zongorás-vonós hangszerelésű dallal zárul le. A Sparks ezúttal sem okozott csalódást, és hiába alkotja két nagypapa korú bácsi a zenekart, a Sparks még ma sem tűnik öregesnek.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
