A Sparks kétségkívül közéjük tartozik. Volt olyan idő, amikor úgy tűnhetett, hogy a hetvenes években elért sikereiket nem tudják túlszárnyalni, de a Mael fivérek a 2000-es évek elejétől kezdve másodvirágzásukat élik. Az pedig biztos, hogy a glamrocktól a szintipopon keresztül a nagy ívű popzenéig mindennel játszó Sparks nem a régi sikereiből él, az elmúlt húsz évben megjelent albumaik legalább annyira fontos részei a diszkográfiának, mint a koraiak.
Huszonötödik nagylemezük, a Girl Is Crying in Her Latte egyenes folytatása a 2020-ban kiadott A Steady Drip, Drip, Dripnek. Erre az albumra is igaz, hogy egyfajta szintézise a Sparks elmúlt évtizedeinek: a Veronica Lake a minimalista kísérleteiket idézi, a Nothing Is As Good As They Say It Is akár az 1974-es Kimono My House is lehetne, a címadó dalról a 90-es évek eurobeates kitérője is eszünkbe juthat, a Take Me for a Ride pedig a Leos Caraxszal készített musicaljük lemaradt dalának tűnik. Az utóbbi anyagokra jellemző szélesvásznú hangszerelés viszont kissé a háttérbe szorult, a lemez nagy részén inkább a szintetizátorok dominálnak. De az album vége tartogat egy csavart, két meglepően szentimentális, zongorás-vonós hangszerelésű dallal zárul le. A Sparks ezúttal sem okozott csalódást, és hiába alkotja két nagypapa korú bácsi a zenekart, a Sparks még ma sem tűnik öregesnek.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
