A refrén könnyen megjegyezhető és énekelhető, az egyszerű, mégis hatásos gitártémának köszönhetően pedig már az első hallgatás után garantált a napokig tartó dallamtapadás. Ám ezt követően a torockói sírásók anekdotáinak rapbe hajló felidézése nem igazán áll jól Sziáminak. Az album első felét eléggé egysíkúvá teszik az egymást érő keserédes panaszkodások, amelyekhez sajnos a hangszerelés sem társít különösebb izgalmakat. Ennél is zavaróbb, hogy az utómunka során az éneksávok szinte kényszeresen lettek „tökéletesre” csiszolva, a hangkorrekció hol Sziámi hangját torzítja felismerhetetlenné, hol a szöveget teszi érthetetlenné. Pedig a legtöbb számnak kifejezetten jót tett volna egy kis karcosság, néhány hamis hang is belefért volna, hogy a végeredmény emberi maradjon. De a Reál, humán című számmal aztán megérkezik a hiányzó lendület, a burkolt és közvetlen politikai utalások alá ráadásul már zeneileg is több tökösség és fantázia jut. Ennek köszönhetően a „B oldal” végül megmenti az albumot. Vitathatatlan csúcspont a részben élőben rögzített Kik azok a magyarok?, amely a közéleti és kulturális személyiségek névsorát visszafogott pátosszal kapcsolja össze a sokszínűség ünneplésével, arról nem is beszélve, hogy Magyar Péter talán első popzenei említését is magával hozza. Kissé furcsa, hogy a dal klipes verziója néhány hónnappal korábban még Mi vagyunk a magyarok címen jelent meg.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
