A mű által minden zenéhez értő vagy nem értő, a karmester mozdulatait mint mozgásművészetet figyelő néző vágyait beteljesíti. Úgy tűnik, mintha azokat a gesztusokat és rezdüléseket, amelyeknek eredendő funkciója a zenészek eligazítása, most épp a zene csalná elő. Eldönthetetlen, hogy a zenemű teremti a mozdulatokat, vagy a mozdulat diktálja a ritmust és a dallamot: ettől válik az egész zavarba ejtő varázslattá.
És a bizarr ötlet működik. Le Roy a 2007-es első és egyben saját maga táncolta változattal bejárta a világot. E változat oly népszerű lett, hogy 2018-ban a Velencei Biennálé felkérésére új verziót komponált, ezúttal három táncosra. Két nő és egy férfi „vezényli” a színpadon Stravinsky klasszikusát, egymás helyébe lépve, folytatva onnan, ahol a másik abbahagyta. Máskor egymással versenyezve tobzódnak a zene és a mozgás sűrűjében, csendekkel meg-megszakítva azt. Mintha a hangokat tennék láthatóvá és igen, mintha Stravinsky és Gyagilev 20. század eleji eszméjét destruálnák: sehol egy tüllszoknya, sehol a nagyzenekar, csak a kiváló hangtechnika.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
