Ezúttal Jeff Bridges bátyja, Beau adja elő az alkoholban és önsajnálatban pácolt idős countrytrubadúr szerepét, aki kap egy utolsó lehetőséget az élettől, hogy helyrehozza múltbéli ballépéseit, és megcsillogtassa tehetségét. Ebben partnere egy ifjú titán, akiben saját fiatalkori önmagát látja, és ők ketten egy olyan dalt csiszolgatnak, amely képes megrengetni az állandó újdonságot kereső nashville-i countryipart. Itt sajnos véget is érnek a párhuzamok: a The Neon Highway dramaturgiai komplexitása jobbára a délutáni műsorsáv B drámáinak szintjén mozog, az alakítások (Beau-t kivéve) felejthetők, és még a címadó fiktív countrysláger sem ér fel a 2009-es The Weary Kindhoz.
A valaha a countryzene A ligájában játszó Claude Allen (Beau Bridges) egy vidéki házikóban éldegél, amikor az exzenész – jelenleg tévészerelőként dolgozó – Wayne (Rob Mayes) bekopogtat hozzá, hogy bekösse a netet. A két férfi hamar felismeri egymásban a rokonlelket, és Claude ráveszi Wayne-t, hogy adja ki a dalát Nashville-ben. Az idős zenész igyekszik mozgósítani kapcsolatait, de rá kell jönnie, hogy az ipar már régen megváltozott, és haragosainak tábora is népesebb, mint rajongóié. A két zenész odisszeája határozottan kevesebb drámai potenciált tartogat, mint azt az írók láttatni szeretnék, ráadásul Claude alkoholizmusa is csak humorforrás, ellentétben az Őrült szív mélyreható függőséganalízisével. Egyedül az idősebb Bridges testvér alakítása emeli az átlag fölé a filmet.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
