A 2019-es Drift Series 1 egy merész, utólag sikeresnek mondható összművészeti projekt önmagában is értékelendő, sok improvizációval és örömzenéléssel megvalósult leágazása volt. A mostani tizenegyedik nagylemez, a Strawberry Hotel sokkal inkább emlékeztet egy hagyományos, habár nagylélegzetű albumra – de az ötletek és a megvalósítás gazdagsága most is lenyűgözi a befogadót. Akadnak rajta klasszikus Underworld-hangzást megidéző, utazós, lüktető darabok, az árulkodó című, örvendetesen rövidre szabott Techno Shinkansen önfeledten retródiszkó-house eufóriája pedig tökéletesen megidézi, ha nem is hozza vissza a kilencvenes évek aranykorát. Ráadásul olyan, az életmű szempontjából szabálytalan darabokat is találni, mint az Ottavia, amelyben Smith mezzoszoprán opera-énekesnő lánya, Esme Bronwen-Smith prózában idéz Monteverdi Poppea megkoronázása című művéből, ékes angolsággal – némi savazással megbolondított lüktetés kíséretében. A vokálok jórészt ismét Hyde-nak jutnak, aki már-már eljut a klasszikus történetmeséléshez, habár absztrakt szövegei ehhez még mindig túlzottan szürreálisak. Társával olyan dolgokat is megengednek maguknak, amilyeneket eddig még nem – elég a denver luna című a capella ambient balladára, vagy az akusztikus gitáros zárószámra, a Stick Man Testre gondolni. A Strawberry Hotel két, önfeledten szórakozó zenebohóc munkája, amit nem lehet megunni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
