A társulat évek óta kísérletezik a nyelvi korlátok lebontásával, amihez jó választás egy alapmű. Az előadás a jelenetek sorrendjét is szabadon kezelve támaszkodik az előismereteinkre. A Hamletet játszó színésznő olasz, csak az előadás végén mond pár szót magyarul. A jelenetek is többnyire két- vagy háromnyelvűek, és ez olykor nagyon szórakoztató. Paolo Antonio Simioni színésztréner, színész és rendező maga is szerepel az általa rendezett darabban. Néha túlcsordul az igyekezete: mindenki sírva nevet vagy nevetve sír, a földre borulva szenved, könnyes szemekkel néz a semmibe, és mintha az összes szereplő kezdene kicsit megőrülni, ami akár működhetne is, mint koncepció, de nem működik.
Szituációból kevés akad, és mivel a színészek folyamatosan szélsőséges állapotokat próbálnak megjeleníteni, egy idő után az egész önmaga paródiájába csap át. Kérdéses az is, hogy mennyire tud kapcsolódni két színész egy jeleneten belül, ha az egyik olaszul, a másik meg magyarul beszél. Néha tud, néha nem, de mindenképpen izgalmas nézni ezt a „harcot”, ahol szinte drukkolunk azért, hogy találjon már be az a mondat, sértse meg vagy csábítsa el a másikat. De mintha jobban működnének azok a jelenetek, amelyekben azonos anyanyelvű színészek játszanak. Az óriási koncentráció, összmunka és jelenlét mégis fenntartja a figyelmünket, és azért egy-két emlékezetes gesztust és tekintetet is magunkkal viszünk.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
