Haffmann úr zsidó. És nem is francia állampolgár. Amikor a németek bevonulnak Párizsba és 1941-ben a „rendezetlen állampolgárságú” zsidókat internálják… (Ott májusban, itt augusztusban, és akkor még megszállás sem kellett hozzá.) Haffmann úr jó pénzért a szabad(nak vélt) zónába, vagyis a Vichy bábállam területére menekíti családját. Ő később menne, amikor már átíratta üzletét és házát gój alkalmazottja nevére, de nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy tervezte, ott ragad a városban, és kénytelen saját házának pincéjében elrejtőzni.
Klasszikus filmek, az Üzlet a korzón című vagy éppen Fábri Zoltán Utószezonja dolgozták már fel ezt a témát, amely a könnyen gyűlölhető aktív nácik helyett a zsidók jogfosztásából hasznot húzó egyszerű állampolgár felelősségére irányítja a figyelmet. Itt a valódi vagyonát – a méltóságát – minden körülmények között megőrző ékszerész és az egykor volt méltóságát lassan felélő segéd kapcsolatának dinamikája adja a drámai töltést (Daniel Auteuil és Gilles Lellouche párosa, khm, briliáns). Az alázatos segéd az ölébe pottyant jólétet hamar megszokja, ám az üzletet, kellő tehetség híján nem tudná a szokott színvonalon működtetni, pedig új, egyenruhás kuncsaftjai igényesek. A pincében bujkáló mestert viszont ki lehet használni, egyre jobban, s nem csak mint ékszerészt. El lehet tőle venni, amije még maradt. A magyar cím rossz. Az adieu azt jelenti: isten vele! Nem véletlenül.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
