Patricia Kopatchinskaja, Fazıl Say

Janáček, Brahms, Bartók

Tizennyolc éve játszanak együtt, Kopatchinskaja és Say több száz koncert, néhány ősbemutató és két lemez után fél szavakból megértik egymást, és ez hallatszik is.

Janáček acélosan dübörgő, zaklatott Szonátája a hegedűs előadásában nyugodtabb, mint ahogy megszoktuk, de ez így annál vészjóslóbb csendeket teremt. Az előadók ügyesen domborítják ki Brahms kései, d-moll szonátájának modern, szinte impresszionista jegyeit, s ha a kotta éppen nem melankóliára vagy nosztalgiára utasít, a lendületes, fortissimo szakaszok szép hangzása is megmarad. Az albumot Bartók 1921-ben komponált, úttörő és meglepetésekben gazdag I. szonátája miatt a legmagasabb polcra kell helyeznünk. Ebben mutatkozik meg leginkább a zeneszerzőként is aktív Say ösztönös zsenije: olyan könnyedén rakja fel az első tétel cimbalomszerű zongoraszólamát, hogy elfeledteti, milyen összetetten szerkesztett és nehezen előadható zenét hallunk. A lassú tétel magányos éjszaka-muzsikájában Kopatchinskaja a főszereplő, a barbaro lelkületű, egzaltált zárótétel kitűnő megszólalása pedig közös érdem.

Radikális kamarazenei megközelítésük, amit már a 2008-ban rögzített első közös lemezükön is hallottunk, tulajdonképpen bravúr: képesek úgy, ilyen intenzív gesztusokkal és égető hőfokon végigjátszani a lemezt, hogy a hallgató kicsit se érezze soknak. A felvételek a berlini Teldex Studióban készültek, telt, gömbölyű hangzásuk folytán inkább testi, mint intellektuális örömöt okoznak, és a hibátlan koncertélmény illúzióját adják.