Janáček acélosan dübörgő, zaklatott Szonátája a hegedűs előadásában nyugodtabb, mint ahogy megszoktuk, de ez így annál vészjóslóbb csendeket teremt. Az előadók ügyesen domborítják ki Brahms kései, d-moll szonátájának modern, szinte impresszionista jegyeit, s ha a kotta éppen nem melankóliára vagy nosztalgiára utasít, a lendületes, fortissimo szakaszok szép hangzása is megmarad. Az albumot Bartók 1921-ben komponált, úttörő és meglepetésekben gazdag I. szonátája miatt a legmagasabb polcra kell helyeznünk. Ebben mutatkozik meg leginkább a zeneszerzőként is aktív Say ösztönös zsenije: olyan könnyedén rakja fel az első tétel cimbalomszerű zongoraszólamát, hogy elfeledteti, milyen összetetten szerkesztett és nehezen előadható zenét hallunk. A lassú tétel magányos éjszaka-muzsikájában Kopatchinskaja a főszereplő, a barbaro lelkületű, egzaltált zárótétel kitűnő megszólalása pedig közös érdem.
Radikális kamarazenei megközelítésük, amit már a 2008-ban rögzített első közös lemezükön is hallottunk, tulajdonképpen bravúr: képesek úgy, ilyen intenzív gesztusokkal és égető hőfokon végigjátszani a lemezt, hogy a hallgató kicsit se érezze soknak. A felvételek a berlini Teldex Studióban készültek, telt, gömbölyű hangzásuk folytán inkább testi, mint intellektuális örömöt okoznak, és a hibátlan koncertélmény illúzióját adják.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
