Amikor 2017-ben a kifejezetten kísérleti elektronikában utazó Electrify-sorozat keretében láttam a Trafóban Yves Tumor őserőhöz hasonlító kitörését, elég kevés pénzt tettem volna arra, hogy hét évvel később a Sziget nagyszínpadán láthatom Sean Lee Bowie-t, ez ugyanis Yves Tumor valódi neve. Úgy tűnik, hogy mások is így voltak ezzel, hiszen még az amúgy is elég szellős létszámú Szigethez képest is kevés ember döntött úgy, hogy 17.30-tól erre a koncertre indítják be a pénteket, bár a Trafóba már biztos nem fért volna be ennyi ember.
Amit Yves Tumor most csinál, már nem kísérleti elektronika, nem is kitörés, hanem valamiféle egészen furcsán értelmezett soulos rockzene, elképesztően izgalmasan megtört ütemekkel, remek hangszeresekkel, és persze egy isteni frontemberrel, aki egyszerre nagyon maszkulin, de annyira homoerotikus is, hogy a koncert végén szexet imitáljon a gitárosával. A Sziget vitathatatlanul egyik legizgalmasabb koncertjén kaptunk bőségesen pszichedéliát is, azon viszont öregedő zenerajongóként nehezen tudok túllépni, hogy a produkcióban egészen új értelmezést nyert a fél playback: hagyományosan ez a felvett zenére éneklést jelenti, Yves Tumornál viszont épp a zene ment végig élőben, és sokszor egyáltalán nem énekelt. Különösen annak fényében furcsa ez, hogy az egész produkció róla van elnevezve, de hát 2024-ben már tényleg ott tartunk, hogy hülyeség ilyeneken fennakadni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
