Visszhang

Sydney Sweeney az Eufória és A Fehér Lótusz című sorozatok után még csak ígéretes üdvöskének számított, az Imádlak utálni, a Madame Web és a Szeplőtlen óta viszont már egyértelműen ő Hollywood új női világsztárja.

Hogyan lehet egy társadalomtudományi, antropológiai kutatást és e kutatás filozófiai következtetéseit levonó sikerkönyvből játékfilmet készíteni?

Marija Kavtaradzė filmje mintha egy kamasz szerelem története volna.

A közkeletű bölcsesség szerint, ami úgy néz ki, mint egy buta tinifilm – sőt még a címe is olyan –, az tényleg az.

Minden kutya egyéniség, persze nem csak a mesékben.

Múlt heti lapszámunkban azt bizonygatta Jason „Spaceman” Pierce, hogy nagyon várja a Spiritualized első magyarországi koncertjét.

Az öntörvényű festőnek hiába rendez kiállítást testi-lelki jó barátja, művészetének csodálója, az elkötelezett galériatulajdonos, a negatív kritikáktól megsértődő piktor azt az egyetlen vásárlót is elüldözi, aki hajlandó volna pénzt adni egy vásznáért.

Nyolcévesen írta első dalát Adrianne Lenker, s még tizennégy sem volt, amikor debütáló lemezét rögzítette.

A hatásra törekvő film­készítőknek manapság már nem muszáj kopóként kajtatni a vászonra vihető sztorikat.

„Oroszország olyan, mint a befagyasztott / telefonbeszélgetések kontinense, / ahol könnyen el lehet csípni / egy szilveszteri telefonhívást 1974-ből”

Saját bevallása szerint mindössze 20 dollárt kapott azért a rövid prelűdért, amely furcsa módon világhírt hozott számára, s egy darabig „cisz-moll úrnak” nevezték a háta mögött.

Ahogy egy koncerten elüvölti magát az énekes, hogy „Hello, Kazincbarcika!” és a közönség teljesen megőrül a megszólítottság sosem látott magaslataitól, úgy fogadja a néző A rezsimet hirtelen.

A magától értetődőség iróniája sugárzik az Uberjam óta felülmúlhatatlan John Scofield attitűdjéből.

A lengyel Kurc család története olyan hihetetlen, hogy szinte fikciónak hat.