Mindegyik tételét az Amazonas egy-egy mellékfolyója ihlette. Paul Simon volt az, aki összehozta Glasst az Uakti brazil ütőegyüttessel – a csapat neve egy dél-amerikai tukánó törzs egy legendás lényére utal, aki a Rio Negro partján él, a testén lyukak vannak, és a rajta átsüvítő szél hangja megőrjíti a nőket. A helyi férfiak persze megölik a nőknek suttogó félistent…
Az Águas da Amazônia ütőhangszerekre, fuvolára és szintetizátorra hangszerelt változata tíz tételből áll, stílusa a jazz spirituális válfajaira és a stresszoldó new age-zenékre emlékeztet. No, annyira azért nem unalmas, a zeneszerző jól felismerhető poliritmikus szövetei fenntartják a hallgató érdeklődését. Ma akár a techno félakusztikus, pasztorál leágazásához, a folktronicához is hasonlíthatjuk. (A lipcsei rádió zenekara hét éve előadta a szimfonikus változatot.)
Az Uakti eredeti, 2006-ban elkészült lemezfelvételére sem volt semmi panasz, de a chicagói Third Coast Percussion, amely kilenc éve egy Steve Reich-lemezzel nyert Grammy-díjat, pár újítással szolgál. Szerencsés volt változtatni a tételek sorrendjén, és még jobb ötlet volt a fuvolista, Constance Volk igazolása, akinek improvizációs részei sokat tesznek azért, hogy ne masszírozószalonokba, hanem koncertterembe képzeljük ezt a szvitet.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
