Hősünk – nem ismerjük a nevét, csak annyit tudunk róla, hogy Anya – a szupermarketben fut össze régi ismerősével, és elhangzik a költői kérdés, mire ő hosszú tirádába kezd arról, hogy voltak már jobb napjai, sőt, voltaképp az egész élete egy hatalmas, pelenkaszagú csőd, amely egy az egyben elnyelte a korábbi, ambiciózus énjét, ami pedig maradt belőle, az mindössze arra képes, hogy a földön ülve gügyögjön a kisfiának, amikor épp nem neki főz, őt fürdeti vagy próbálja elaltatni. Hamar kiderül, hogy mindez csak képzelgés. Anya egy apró fejrázás után visszatér ahhoz, ahogy reagálnia illik: mosolyogva bólogat, hogy persze, minden oké.
Marielle Heller filmje kicsit maga is így működik: pillanatokra afféle feltartott középső ujjként felvillant pár rendhagyó megoldást, extrém jelenetet, de hamar visszatér az unalmas középszerbe. Nem mutat semmi olyasmit, amit Jason Reitman 2018-as Pszichoanyujában, vagy épp a 2022-es spanyol Altatódalban ne láthattunk volna, de érzékletesen festi le egy magányos szülő szürke hétköznapjait. Még Amy Adamsből is sikerült átlagembert varázsolnia egy hete mosatlan hajjal, száraz arcbőrrel és pelyhedző állal. Nemrég még művészeti galériákban mutatták be kiállításait, kisfia születése után azonban nem maradt neki más szerep, mint az anyáé: mos, főz, takarít és nevel, miközben férje – aki hosszú ideig meg sem jelenik – üzleti utazásokon vesz részt. Akkor sem jobb a helyzet, ha végre hazaérkezik: ilyenkor mintha csak eggyel nőne a gyerekek száma a házban.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
