„Schubert képes rá, és többnyire sikerül is neki, hogy mindenből azt hallja ki, ami abban az érzelemvilág s így a zene szempontjából elsődleges. Kísérete azonban ritkán puszta kíséret; a dallamot színezi vele, munkái sokszor egyéni ötletekről és kidolgozásról, alapos harmóniai tudásról és állhatatos szorgalomról tanúskodnak. Viszont igen gyakran előfordul, hogy messze túllép a dal műfajának határain. Az újszerűség és a különleges hatás kedvéért rendkívül szereti a zongorakíséretet hangjegyekkel agyonzsúfolni; egymás fölébe tornyozva, vagy egymás mellé sűrítve.” 1828 januárjában, tehát a komponista halálának évében így értékelte Schubertet, a dalköltőt a Leipziger Zeitung: vállveregető és kissé lekicsinylő elismeréssel. A 19. század zenetörténeti óriásai közül leginkább talán Franz Schubert élete emlékeztet a meg nem értett zseni romantikus kliséjére. Mert bár még körötte is volt egy lelkes baráti-csodálói kör, azért az mégiscsak a művész alulértékeltségéről tanúskodik, hogy halála után a 39 forint összértékű ruhadarabok meg a 14 forintnyi ágynemű leltárba vételét követően már csupán egyetlen kurta tétel maradt a hagyatéki listán: „néhány régi – 10 Ft-ra becsülhető értékű – zeneművön kívül az örökhagyó birtokában egyéb vagyontárgy nem található.”
Schubert fél tucat dala hétfő este a remek német bariton, Matthias Goerne előadásában hangzik majd fel, ezúttal nem egy zongorista, hanem a komplett Kammerorchester Basel kíséretében, akik a dalok előtt és után Mozart salzburgi Postakürt-szerenádját fogják kettébontva eljátszani (Zeneakadémia, január 29., fél nyolc). Az elkövetkező napok másik fontos zeneakadémiai vendégjátéka ugyancsak eszünkbe juttathatja az elmúlást, hiszen Janine Jansen, Mischa Maisky, a lánya, Lily Maisky és Itamar Golan közös kamaraestjének programjából legalább két orosz zongoratrió búcsúztató gyanánt íródott (február 2., fél nyolc). A kamarazene e műfajától amúgy idegenkedő Csajkovszkij, valamint Sosztakovics is egy barát emléke előtt tisztelgett a-moll, illetve e-moll hangnemű zongoratriójával, Rahmanyinov itt felhangzó 1892-es, 1. (g-moll) „Elégikus” zongoratrióját pedig egy évvel később követte a második ily nemű kompozíció – immár Csajkovszkijt elsiratva.
Zárjuk ezúttal Amerikával, merthogy a Nemzeti Filharmonikusok koncertjén Carlo Montanaro az „Újvilág” szimfóniát vezényli majd, miután a nagy tehetségű Nicolas Altstaedt (képünkön) elhúzta Dvořák h-moll gordonkaversenyének szólóját (Nemzeti Hangversenyterem, február 1., fél nyolc). Az Erkel Színházban pedig szombaton kerül sor a Porgy és Bess új bemutatójára, méghozzá alighanem zajos viták kíséretében (január 27., hat óra). A produkció ugyanis deklaráltan figyelmen kívül hagyja a Porgy és Bess előadásait és játszottságát 1983 óta korlátozó végrendelkezői kikötést, az úgynevezett all-black cast elvárását. Az Opera repertoárjára ekképp visszatérő Gershwin-mű Létay Kiss Gabriella és Palerdi András, illetve Sáfár Orsolya és Bakonyi Marcell címszereplésével jut majd elénk Almási-Tóth András rendezésében.
