Alles, was gut und teuer ist – a New York-i Metropolitan produkcióit tartósan ez a vezérelv jellemzi, s így aztán igazán magától értetődő, hogy A rózsalovag tavalyi bemutatója is a jó és drága dolgok valóságos kavalkádja volt. Korántsem csupán azért, mivel itt búcsúztatták el Renée Fleming korszakos jelentőségű tábornagyné-alakítását, ezt a már-már tökéletes Elisabeth Schwarzkopf-kopírozást! Robert Carsen Londonból is ismerős rendezése ugyanis tobzódik a drágaságban: a Ferenc József-i kor végére áthelyezett cselekmény stílustörténeti hitelű bútorköltemények és roppant ügyes festménymásolatok között kanyarog, hogy a harmadik felvonásra egy olyan luxusbordélyba érkezzen el, amilyenről talán még a legkényesebb ízlésű korabeli arisztokraták sem álmodhattak. A rendezői koncepció működik, különösen a komikus szakaszok parádésak: az olasz énekes külleme például egyszerre idézi Carusót és Puccinit, Ochs báró figurája pedig teljességgel igazolja Strauss eredeti szándékát, vagyis hogy kezdetben e kékvérű ökröt szánta operája címszereplőjéül. Günther Groissböck torkát ugyan nemigen hagyják el ámulatba ejtő, pincemély hangok, viszont deli kiállása és ruganyos játéka elementáris lendületű, derűsen önelégült, kedves barmot mutat. A negyvenes évei elején járó osztrák basszistára alighanem a jelenénél is jóval fényesebb jövő vár, míg a vele éppen egyidős Elīna Garanča már rég – és előreláthatólag még jó ideig – a pályája delelőjén tanyázik. Ő Octavian nadrágszerepében heves vérű sihedert, a harmadik felvonás első felében pedig egy komplett Marlene Dietrich-paródiát játszik el, túlzás nélkül frenetikusan. A látványosan tékozló bőségből épp csak a karmesteri őrhelyre nem jut: Sebastian Weigle neve bizonnyal aligha, szolid és stílusos teljesítménye viszont annál inkább képes imponálni a sztárdirigensekben már annyiszor csalódott operabubusoknak.
Decca, 2 DVD, 2017
