Interjú

„18 családtagom kísért ki a reptérre”

Songoro Fatime zenész

Zene

Évekig meghatározó alakja volt a budapesti underground életnek, Song-óra néven improvizációs koncertsorozatot szervezett, és több neves zenekarban is játszott. Mostanában már több időt tölt külföldön, mint itthon, elmondása szerint az utazás az igazi lételeme. December óta édesapja szülőföldjén, Tanzániában próbálja átvészelni a járványt.

Magyar Narancs: Hol vagy most pontosan?

Songoro Fatime: Bagamoyóban, ami egy nagyjából 100 ezres település az Indiai-óceán partján, a gazdasági fővárosnak számító Dar es-Salaamtól nem messze. Itt van Kelet-Afrika kulturális központja, jóformán minden harmadik ember művésznek mondja magát. Négy évvel ezelőtt jártam itt először, és most is úgy gondoltam, hogy ez a legideálisabb választás. Apukám volt a legnagyobb támogatóm ebben, ő Tanzániában született, 25 évesen érkezett Magyarországra, ahol megismerte anyukámat. Szerencsére stabil munkahelye van, így anyagilag is tud támogatni a mostani nehéz, koncertmentes időszakban. Feltette nekem a kérdést, nem érezném-e jobban magam itt, amire gondolkodás nélkül igennel válaszoltam – arról nem is beszélve, hogy a megélhetési költségek is sokkal alacsonyabbak.

MN: Mi érzékelhető arrafelé a járványból?

SF: Sokkal kevesebb a turista, így az idegenforgalomból élők helyzete itt is nehezebb. Ezt leszámítva ugyanúgy megy tovább az élet, maszkot sem hord szinte senki. Vannak kulturális programok is, bár azt a zanzibári fesztivált, ahol felléptem volna, végül lemondták, egy másikat pedig feleannyi színpaddal és programmal rendeztek meg. A hatalom és a sajtó igyekszik minden eszközzel a szőnyeg alá söpörni a járványt, pont az ellenkezője történik annak, ami Európában. Márciusban meghalt az ország elnöke, John Magufuli. Sokan vélekednek úgy, hogy a Covid vitte el, de a hivatalos kommunikációban szívelégtelenség szerepel, aminek lehet valóságalapja, mivel pacemakerrel élt hosszú évek óta.

MN: Afrikainak vagy európainak vallod inkább magad?

SF: Egyik értékrenddel sem tudok igazán azonosulni, különösen annak fényében, hogy Európában rendszeresen afrikainak, Afrikában pedig európainak néznek. Számomra az az ideális, ha utazom. Persze most el tudom fogadni azt is, hogy itt vagyok az óceánparton, amíg a járvány véget nem ér, de alapvetően mozgásban kell lennem, ez a lételemem. Nagy előnye Tanzániának, hogy hatalmas a területe. Az egyik nagybácsim Dar es-Salaamban, a másik Kigomában él, a kettő között 1500 kilométer a távolság, nagyjából annyi, mint Budapesttől Párizs. Ráadásul Zanzibárra is bármikor át lehet menni, ahogy a Tanganyika-tóhoz és a Kilimandzsáróhoz is. Eléggé változatos és nagy távolságok vannak, így sokkal kevésbé érzi magát bezárva az ember.

MN: A kint élő családtagjaiddal könnyen megtaláltad a közös hangot?

SF: Ahhoz képest, hogy négy éve találkoztunk először, nagyon erős kapcsolat alakult ki köztünk. Az a látogatás úgy végződött, hogy 18 családtagom kísért ki a reptérre. Az egyik nagybátyámnak a könnyei is eleredtek, pedig a mi családunkban tényleg nem gyakori, hogy férfit látsz sírni. Akkor nagyon rossz érzés volt visszatérni Európába, nehezen fogadtam el, hogy annyira messze kerülök tőlük. Most nem velük lakom, de közel vagyunk egymáshoz, így bármikor láthatom őket, ha hiányoznak, vagy csak elveszettnek érzem magam.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.