„18 családtagom kísért ki a reptérre”

Songoro Fatime zenész

Évekig meghatározó alakja volt a budapesti underground életnek, Song-óra néven improvizációs koncertsorozatot szervezett, és több neves zenekarban is játszott. Mostanában már több időt tölt külföldön, mint itthon, elmondása szerint az utazás az igazi lételeme. December óta édesapja szülőföldjén, Tanzániában próbálja átvészelni a járványt.

Magyar Narancs: Hol vagy most pontosan?

Songoro Fatime: Bagamoyóban, ami egy nagyjából 100 ezres település az Indiai-óceán partján, a gazdasági fővárosnak számító Dar es-Salaamtól nem messze. Itt van Kelet-Afrika kulturális központja, jóformán minden harmadik ember művésznek mondja magát. Négy évvel ezelőtt jártam itt először, és most is úgy gondoltam, hogy ez a legideálisabb választás. Apukám volt a legnagyobb támogatóm ebben, ő Tanzániában született, 25 évesen érkezett Magyarországra, ahol megismerte anyukámat. Szerencsére stabil munkahelye van, így anyagilag is tud támogatni a mostani nehéz, koncertmentes időszakban. Feltette nekem a kérdést, nem érezném-e jobban magam itt, amire gondolkodás nélkül igennel válaszoltam – arról nem is beszélve, hogy a megélhetési költségek is sokkal alacsonyabbak.

MN: Mi érzékelhető arrafelé a járványból?

SF: Sokkal kevesebb a turista, így az idegenforgalomból élők helyzete itt is nehezebb. Ezt leszámítva ugyanúgy megy tovább az élet, maszkot sem hord szinte senki. Vannak kulturális programok is, bár azt a zanzibári fesztivált, ahol felléptem volna, végül lemondták, egy másikat pedig feleannyi színpaddal és programmal rendeztek meg. A hatalom és a sajtó igyekszik minden eszközzel a szőnyeg alá söpörni a járványt, pont az ellenkezője történik annak, ami Európában. Márciusban meghalt az ország elnöke, John Magufuli. Sokan vélekednek úgy, hogy a Covid vitte el, de a hivatalos kommunikációban szívelégtelenség szerepel, aminek lehet valóságalapja, mivel pacemakerrel élt hosszú évek óta.

MN: Afrikainak vagy európainak vallod inkább magad?

SF: Egyik értékrenddel sem tudok igazán azonosulni, különösen annak fényében, hogy Európában rendszeresen afrikainak, Afrikában pedig európainak néznek. Számomra az az ideális, ha utazom. Persze most el tudom fogadni azt is, hogy itt vagyok az óceánparton, amíg a járvány véget nem ér, de alapvetően mozgásban kell lennem, ez a lételemem. Nagy előnye Tanzániának, hogy hatalmas a területe. Az egyik nagybácsim Dar es-Salaamban, a másik Kigomában él, a kettő között 1500 kilométer a távolság, nagyjából annyi, mint Budapesttől Párizs. Ráadásul Zanzibárra is bármikor át lehet menni, ahogy a Tanganyika-tóhoz és a Kilimandzsáróhoz is. Eléggé változatos és nagy távolságok vannak, így sokkal kevésbé érzi magát bezárva az ember.

MN: A kint élő családtagjaiddal könnyen megtaláltad a közös hangot?

SF: Ahhoz képest, hogy négy éve találkoztunk először, nagyon erős kapcsolat alakult ki köztünk. Az a látogatás úgy végződött, hogy 18 családtagom kísért ki a reptérre. Az egyik nagybátyámnak a könnyei is eleredtek, pedig a mi családunkban tényleg nem gyakori, hogy férfit látsz sírni. Akkor nagyon rossz érzés volt visszatérni Európába, nehezen fogadtam el, hogy annyira messze kerülök tőlük. Most nem velük lakom, de közel vagyunk egymáshoz, így bármikor láthatom őket, ha hiányoznak, vagy csak elveszettnek érzem magam.