A svéd énekesnőnek 2011-ben lett egy nagy slágere. Most is elhangzik – nyilván zárásképp – a pörgős I Follow Rivers, és először a koncert kezdete óta énekel vele a közönség. Egyébként az az új trend, hogy a sztárok kihagyják azt a számot, amiért a nép kimondottan névre gyűlő része odacsődült, de ha itt elmaradt volna az „I, I follow, follow you” traumaoldó összüvöltése, valószínűleg kitör a balhé. Holott a probléma csak annyi, hogy Lykke Li nem a Sziget nagyszínpadára való. És nem azért, mert a tehetsége, sokszínűsége, ragyogása (amiből itt csak a tikkasztó meleg ellenére felvett latexcuccok csillogása maradt) ne erre predesztinálná, hanem azért, amiért a tavalyi PJ Harvey-fellépés sem. Lykke Li balladisztikus, ravasz és szép dalai – melyekben finoman ötvözi a pop, az indie rock és az elektronikus zene stílusjegyeit, mindezt változatos hangszerelésekkel, érzékeny elmozdulásokkal – a kora esti porban és hőségben egyszerűen elolvadnak és szétszóródnak. Lykke szomorú és lassú számai figyelmet követelnének. Mert jó dalok. Benne vannak Li fiatalsága ellenére is gazdag életútjának lenyomatai, a svéd távolságtartás, Nepál és India hatása, Amerika lendülete. Lykke vagánysága nem látványos, leginkább érdekes kísérleteiben érhető tetten: az Alkonyat – Újhold című filmben csendül fel Possibility című dala, de 2013-ban vendégművészként szerepelt David Lynch második stúdióalbumán is. De a Szigeten ebből csak a túlélés reménye marad, a hely nem kedvez az árnyalatoknak. A tömegben vízilónak öltözött ordító angolok követelik az első szám óta „A Slágert”; menyasszonyi ruhába öltözött spanyol pasik szivárványos parókában üvöltenek végig valami teljesen mást. Türelmetlen tömeg feszül a színpadon álló kicsi, vékony lánynak. Nézem a kivetítőn a tényleg szomorú szemét, ahogy megy előre a programmal, még egy, még egy, mindjárt vége, és végre, tényleg. Remélem, hamarosan megnézhetjük intimebb térben is, ahová való a produkciója.
Sziget, Dan Panaitescu Nagyszínpad, augusztus 8.
