Előkerült egy majdnem kész, „elfelejtett” John Coltrane-stúdiólemez a klasszikus felállású kvartettel. Örülünk a szenzációnak, de legyintünk is, hiszen ezek után nem csoda, hogy a lemezipar bedőlt, ha ilyenek eltűnhettek.
A jazzrajongók kollektív emlékezetében nyomokban még mindig fellelhető John Coltrane (1929–1967), az újabb jazztörténet legnagyobb hatású szaxofonosának halála miatt átélt sokk. Azóta persze többször is megjelentek posztumusz kiadások. Előbb a Sun Ship (1971), az Interstellar Space (1974) és a First Meditations (For Quartet) (1977), ám ezeket még el lehetett intézni azzal, hogy ’Trane váratlanul és fiatalon halt meg. Azon már inkább csodálkozni lehetett, hogy a washingtoni Kongresszusi Könyvtár jazztudora, Larry Appelbaum 2005-ben talált a munkahelyén egy szalagot, amely nem valami lemezstúdióban porladt, hanem az Amerika Hangja rádió koncertfelvétele volt. Ráadásul egy Carnegie Hall-beli gálakoncertről volt szó, ahol Coltrane a Thelonious Monk-kvartett szólistája volt, és ez bizony hiányzott a jazztörténeti kirakóhoz! De kimagyarázható az is, hogy a One Down, One Up: Live at the Half Note, tehát egy másik koncert felvétele 1965 tavaszáról miért nem került 2005 előtt a rajongók kezébe. És most újra lehet magyarázkodni, hiszen ismét itt egy új lemez.
A My Favourite Things (1961) óta Coltrane népszerű volt, de kicsit szélesíteni akarták a rajongóbázist, ezért a Ballads (1963) című romantikus albummal, valamint egy Duke Ellingtonnal összehozott produkcióval rukkoltak elő. És még Johnny Hartmant, a bársonyos hangú baritont is társították a sprődnek vélt Coltrane-zenekarhoz – a profit maximalizálása miatt. Aznap zárták a kéthetes szériát a New York-i Birdland klubban, és az Impulse! Records producere, Bob Thiele szívesen látta őket a közeli stúdióban: Coltrane tenor- és szopránszaxofonon, McCoy Tyner zongorán, Jimmy Garrison bőgőn és Elvin Jones dobon játszott.
De miért maradt dobozban a felvétel több mint ötven évig?
Először is, Thiele túltermelést produkált Coltrane-lemezekből. Rá is szóltak a főnökei, hogy ennyit soha nem fognak kiadni, de közben régebbi anyagait sorra dobta piacra a konkurencia. Különösen a Hartman-lemez (John Coltrane and Johnny Hartman, 1963) eladási sikere tolta ezt az egy nappal előbb született kvartettfelvételt háttérbe, utána pedig elég hamar elfeledkeztek róla; néhány évvel később elköltöztek, raktárba vitték a kiadatlan mastereket, és miután már nem ment nekik olyan jól a következő évtizedben, ki is dobták a szemétbe.
A Both Directions at Once – The Lost Album címmel kiadott felvételek előkerüléséhez az kellett, hogy másolatait sokáig Naima, Coltrane első felesége őrizze (majd azokat a leszármazottak értékesítsék). Mindez úgy volt lehetséges, hogy a legendás hangmérnök, Rudy Van Gelder monó magnószalag-másolatot adott Coltrane-nek a hosszú, stúdióban töltött nap végén, 1963. március 6-án. Az ebből csak most legyártott felvételt rögtön egy mezei és egy kétlemezes „de luxe” (vö.: szemétdomb) kiadásba csomagolták: az első CD-n a félkész stúdiólemez egy lehetséges rekonstrukcióját halljuk, eredeti, cím nélküli, soha nem hallott Coltrane-szerzeményekkel. A két CD-s kiadásba (ami persze vinilen is megjelent) pedig alternatív felvételek is kerültek. Az akkor még cím nélküli, hipnotikus Impressions foglalkoztatta Coltrane-t ekkor a legjobban, ezt több, eltérő felfogású változatban is megkapjuk, de hátborzongató a felvételszám alapján „elkeresztelt” két lelet: az 11383 és az 11386. Az első egy blues, amibe már könnyű belehallani a közeljövő eksztatikus, metafizikai emelkedettségű Coltrane-mantrákat. A második, ami még erőteljesebben előremutató, talán a legnagyobb kincs a dobozból, viszont Coltrane egyik legjobb ismerője, Lewis Porter szerint lehet, hogy McCoy Tyner szerzeménye. Változatossá teszi az anyagot, hogy a ritmusszekció végig nagyobb szerephez jut a hasonló stúdiólemezekhez képest, hosszabbak a szólóik. A magyar közönségnek külön érdekesség, hogy a Vilja-dal („Ha győzi még a társaság, elmondanék egy balladát”) is hallható Lehár Ferenc A víg özvegyéből, bár ezt Coltrane máskor is feldolgozta. Az előkerült felvételek alapján tehát nem kell teljesen újraírni a jazztörténet vonatkozó fejezetét (mint Thelonious Monk esetében), viszont tanúi lehetünk, hogy a zenekar beleállt a tökéletesedési fázisba. És innen lépdeltek el a halhatatlanságba.
Impulse!/Verve/Universal, 2018
