Magyar Narancs: Beszámolók szerint annyira beleélted magad a Sycamore Treesbe, hogy belekezdtél alatta a Törpe táncába.
Jamie Stewart: Nézőpont kérdése, hogy a Törpe táncát jártam-e, vagy éppenséggel megszállt Bob meg egy hatvanas évekbeli soulénekes szelleme. Ki tudja, talán mind a három megtörtént. Beletelt némi időbe egyébként, míg annyira hozzászoktam a Twin Peaks zenéjéhez, hogy el tudjam engedni magam a színpadon. Teljesen más érzés David Lynch és Angelo Badalamenti zenéjét játszani, mint a Xiu Xiuét. A mi dalaink, bár vannak köztük politikus darabok is, nagyon személyesek, és én ehhez a nagyfokú személyességhez szoktam hozzá.
MN: Mindig is Lynch-rajongó voltál?
JS: Tizenéves voltam az első találkozáskor. Az öcsémmel sétáltunk, amikor gondoltunk egyet, és beültünk a moziba. Épp a Tűz, jöjj velem!-et adták. Fogalmunk sem volt róla, mi ez a film, és nem is értettünk belőle semmit, de egy életre traumatizált az élmény. David Lynch nevét csak évekkel később ismertem meg, amikor megnéztem a Veszett a világot. A címe alapján (Wild at Heart – a szerk.) azt hittem, bugyuta vígjáték lesz, de kiderült, hogy zseniális film. Az volt az első Lynch-film, amiről úgy gondolom, értettem. Imádom a filmjeiben, ahogy feszültséget kelt, meglepetést okoz, és iróniamentesen humorizál. Legfőképpen pedig azt, hogy nem beszél le a közönséghez. Nem zavarja, ha az emberek nem értik, mi történik a filmben, mert azt szeretné, hogy inkább érezzenek valamit, még ha nem is tudják pontosan, hogy mit éreznek.
MN: Mit fedeztél fel a Twin Peaks zenéjében azzal, hogy eljátszottad?
JS: Hogy milyen egyszerűek a kompozíciók. Lenyűgöző, milyen erőteljes érzelmeket közvetítenek és váltanak ki, miközben alig történik bennük valami. A Twin Peaksben a minimális harmóniaváltások is összetettnek tűnnek. Nincs filmrendező, aki jobban vagy eredetibben használná a filmzenét, mint David Lynch. A Twin Peaksben a zene ugyanolyan fontos, mint a történet és a karakterek, a zenét pedig úgy teszi melléjük, hogy azzal összezavarjon. De ennek a zavarnak az lesz az eredménye, hogy másképp látod a jelenetet, másfajta érzelmeket kelt benned. A filmzenének gyakran annyi csak a dolga, hogy jelezze, most szomorúnak vagy vidámnak kell lenni, a Twin Peaksé viszont sokkal összetettebb, többértelműbb ennél. Ahelyett, hogy tisztázná, mi történik éppen, csak még homályosabbá teszi. Ez a zseniális benne.
MN: Van valami „lynchi” a Xiu Xiu zenéjében is? Ahogy zajba forgatjátok a pop- és rockzenét, mintha ti is valami hasonlót csinálnátok, mint a Twin Peaks, amely a szappanopera és a krimi műfaját fordította szürreálisba.
JS: A Twin Peaks már azelőtt is fontos inspirációt jelentett a Xiu Xiu számára, hogy feldolgoztuk volna a zenéjét. Szerettünk volna mi is olyan szexi és ijesztő, humoros és szokatlan zenét játszani, mint a Twin Peaksé, és olyan bátran nyúlni a szexualitáshoz, a halálhoz, az öngyilkossághoz, a szerelemhez, ahogy David Lynch teszi. Meglátni a romlatlanság mögött a gonoszt – ez a lynchi gondolat tőlünk sem áll távol, ahogy a különböző hangnemek egymásba forgatása sem.
MN: Pár éve csináltál egy részeg kommentárt a Dear God, I Hate Myself c. lemezetekhez. Ha a Xiu Xiu Plays the Music of Twin Peakshez is készülne egy, mit árulnál el róla pár koktél után?
JS: Talán azt, hogy a stúdiózás során rendszeresen eljártunk egy közeli kajáldába, hogy leigyuk magunkat. De ha nem muszáj, nem sztoriznék róla, mert nincs unalmasabb, mint amikor zenészek arról mesélnek, hogyan rúgtak be. Be kell vallanom, semmi izgalmas nem történt velünk a stúdióban, csak felvettük a számokat élőben. Piálni pedig természetesen csak munka után piáltunk. Én nem tudok játszani, ha iszom.
MN: Nemrég magad is belekóstoltál a filmzeneszerzésbe: John Cameron Mitchell új filmjéhez, a How to Talk to Girls at Partieshoz írtál zenét.
JS: Csak egy dalt. Bár az az egy is nagy kihívást jelentett. John ugyanis azt szerette volna, hogy húzós posztpunkból váltsunk egy sok basszussal megpakolt álomjelenetbe, amelyben átkerülünk egy földöntúli dimenzióba. Ebben a túlvilági dimenzióban pedig a dalnak át kell fordulnia egy alien szerelmes számba. Szívesen írnék egyébként egy teljes filmhez is soundtracket. Erre az évre van is pár felkérésem. A Twin Peaks-koncertek viszont lassan kifutják magukat; nem akarjuk túlzásba vinni, úgyhogy párszor még eljátsszuk, de utána a következő Xiu Xiu-albumra koncentrálunk.
MN: Egyvalamit árulj még el: hol etted a legfinomabb cseresznyés pitét?
JS: New Yorkban. Az európai turné után adtunk egy koncertet New Yorkban is, és ennek tiszteletére egy régi barátom hozott cseresznyés pitét a buliba. Isteni volt. Elzarándokoltam persze én is a Double R Dinerhez Washingtonban, de késő este volt, mire odaértem, és már zárva voltak. Pedig az övék még a barátom pitéjénél is finomabb lehet.
A lemez kritikája a Visszhang rovatban olvasható.
