A sorban kilencedik album, a Moon Shaped Pool esetében most az volt a nagy szenzáció, hogy a megjelenést megelőzően elfehéredett a zenekar honlapja és összes közösségi felülete, hogy aztán úgymond újraszülessen. Nem véletlen gesztus – soha ekkora szünet nem volt ugyanis még két Radiohead-lemez között.
A legutóbbi album, illetve annak turnéja óta szokás szerint Thom Yorke frontember volt a legaktívabb: csinált egy szupergruppot Flea-vel és a Radiohead hatodik tagjának tekinthető Nigel Godrich producerrel, valamint kiadott egy – harmatgyenge – szólóalbumot is. Ja, és fontos megemlíteni, hogy 23 év után különvált gyermekei anyjától, így az lehetett a kérdés, hogy a Moon Shaped Pool (amit a Radiohead a régi nagy rockzenekarokhoz hasonlóan Dél-Franciaországban rögzített) szakítós lemez lett-e, hiszen az oxfordi ötös eddig nem nagyon írt dalokat a szerelemről. Nos, igen is, meg nem is.
Az új albumon ugyan nem szerepel az a dal (a Spectre), amit a Radiohead a legutóbbi James Bond-filmhez készített (és amely helyett a hozzáértő filmkészítők Sam Smith borzalmas számának szavaztak bizalmat), viszont itt van az a True Love Waits, amely még az 1995-ös The Bends turnéján született, és más verzióban korábban már egy koncertlemezen is megjelent. A Burn the Witch a Kid A időszakára datálódik, de a Ful Stop és az Identikit sem teljesen új szám – bár a lényeg persze nem az, hogy mennyire újak vagy sem az ábécésorrendben egymásra következő dalok, hanem hogy ez az önmagát mindig újradefiniálni képes zenekar mennyire csinált most jó lemezt.
Nagyon nagy újdonságot ezúttal nem kapunk, nincs óriási stílusváltás sem, komoly színvonal-növekedés viszont igenis regisztrálható a 2011-es, néhol kissé öncélú The King of Limbshez képest. Illik kiemelni kulcsdalokat, de ez nem olyan egyszerű feladat. Oké, ott van a nagyszerű vonósokkal és A vesszőből font ember című brit horrorfilmet megidéző, a migránsproblémára is utaló videoklippel megküldött Burn the Witch. Vagy a szakítósnak tűnő, zongorás Daydreaming, amelynek a klipjét a Greenwooddal sokat dolgozó Paul Thomas Anderson rendezte. Aztán inkább a részletek. Ott az a hátborzongató kórus a Decks Darkban. Az ambientes búgás a Desert Island Diskben. A Ful Stop zaklatott effektjei. A riff az Identikit elején. A dzsesszes zongora a Numbersben. Az elektronika és a gitár a Tinker Tailor…-ban. És ne felejtsük: egy Radiohead-albumról több meghallgatás és némi idő eltelte után nagy valószínűséggel valami egészen mást gondolunk majd, mint az elején! Mondjuk azt, hogy a Moon Shaped Pool rosszul sikerült lemez volna, biztosan nem.
XL Recordings, 2016
