Zene

A kanadaiak fellépése után két fontos tanulsággal lettem gazdagabb: az egyik, hogy a Duna közelről rettenetes halszagot áraszt, a másik pedig, hogy a Wolf Parade annyira mégsem jó zenekar. A koncert azért alapvetően rendben volt.

Mivel néhány évvel ezelőtt a bécsi Arenában megtapasztaltam, hogy a kortárs popzene Jean-Honoré Fragonard-ja soktagú zenekara nélkül, a bódítóan extravagáns hangszerelések mellőzésével, mindössze a zongorája vagy az akusztikus gitárja segítségével is képes lenyűgözően szuggesztív és szórakoztató lenni, ez év elején ijedelem nélkül fogadhattam a hírt, hogy kanadai hősünk százszázalékos szólómunkára készül, amin kizárólag az énekhangja és a zongorajátéka kap majd szerepet. Rufus Wainwright az All Days Are Nightsról azonban nemcsak a további hangszereket száműzte, hanem ezzel egy időben javarészt eltávolította az őt annyira jellemző játékosságot és a lerázhatatlanul tapadós dallamokat is. Wainwright hatodik stúdiólemeze a gyásznak, a bánatnak, a veszteségnek szentelt anyag.

A hagymát is hagymával - alighanem a Schneider Mátyás-i életbölcseletnek ez az elhíresült vezérgondolata ihlette a Szolnoki Szigligeti Színház produkcióját, amely április végén egy alkalommal a pesti Tháliában vendégszerepelt. A tupír mellé tupír, a tódításhoz tódítás jár garnírung gyanánt a Balázs Péter által igazgatott előadásban, s a játszó személyeket mintha szent fogadás kötné a saját valóságos hangjuk eltorzítására - ha énekszóban nem is, hát legalább prózában.

A legendás, szentpétervári alapítású horrorbilly zenekarnak eddig többek között a Bride Of The Atom, a Vamp Babes vagy a Zombie Shopping című lemezeket köszönheti a világ - mint már ennyiből is sejthető, a Messer Chups megszállottja a "klasszikus" thrash-kultúrának, különösen ami a bájosan bénán animált, B-kategóriás horrorokat illeti. S mi tagadás, ehhez bizony sikerült megtalálniuk a tökéletesen passzoló zenei kifejezésmódot is, ami egyszerre építkezik az ősrockabilly, a Shadows-féle gitárzenekarok, a kémfilmzenék/krimidzsesszek és a szörfzene hagyományaiból: a mostanában Oleg Guitarcula néven feltűnő zenekarvezető játéka egyszerre idézi Link Wrayt és Hank Marvint.

Amíg Magyarországon a középkorú zenészeknek szinte csak arra van energiájuk, hogy valahogy felkészüljenek kétévente esedékes búcsúkoncertjük megpróbáltatásaira, addig az idén 52 éves, nagyszerű egészségnek örvendő Paul Weller két-három évente új lemezt ad ki, és közben két-három naponta koncertezik. A valóságos intézményrendszernek számító "Modfather" tényleg fáradhatatlan: mióta a dicsőséges The Jam, illetve a jóval kevésbé emlékezetes The Style Council nevű zenekara feloszlatása után, a 90-es években szólóelőadóként visszatért, egyszerűen nem bír hibázni.

Deliának nagy szerencséje meg kis bajuszkája van. Az előbbinek hála övé lett a kisorsolt nyereményautó, melynek átvételére és egy rövid reklámszpotra Bukarestbe várja az üdítőipari nagyvállalat a vidéki versenyzőt.

Az új birodalmak felfedezésének ideje talán valóban lejárt a rockzenében, de azért nem kell csüggedni: az is éppen elég nagy dolog, ha valaki úgy találja fel a spanyolviaszt, hogy közben úgy hisszük, egyenesen az ősrobbanásnál hallgatózunk. Ezért az élményért az elmúlt évtizedben ajánlatos volt az amerikai Hold Steady lemezeihez fordulni. Az első kettőhöz is (Almost Killed Me; Separation Sunday), de a harmadikhoz aztán pláne - hiszen a négy évvel ezelőtti Boys And Girls In America volt a valódi főmű, a - most már jól látszik - megismételhetetlen és részükről valószínűleg meghaladhatatlan nagy dobás.

Amikor Kieran Hebden (alias Four Tet) közel tíz éve a második szólólemezéhez készült csilingelő remix EP-n olyan, akkor még kevéssé ismert arcokat boronált össze, mint Bryan Hollon (vagyis Boom Bip) Ohióból, a kanadai Koushik Ghosh (Koushik) és a szintén kanadai, de akkor már Londonban élő Dan Snaith (Manitoba, később Caribou), remek válogatottat állított össze a kilencvenes évek elektronikus robbanásából sarjadó poszt-mindenféle zenék jövendő nagyjaiból. Na jó, mind a négyüket nagyságnak nevezni talán túlzás. Boom Bip a bemutatkozó lemezén (Seed to Sun, 2002) elővezetett kedvesen brummogó prog-hiphopot azóta sem tudta felülmúlni.

Jori Hulkkonen alighanem az egyik legismertebb arc a nemzetközi techno-elektro világban, ráadásul éveken át Finnország egyik első számú kulturális exportcikkének is számított. Visszatérő formula, hogy megjelenései számával csak álneveinek változatossága kelhet versenyre - legtöbben tán a Tigával közös kollaborációkban használt Zyntheriust ismerik (lásd a Sunglasses At Night című Corey Hart-feldolgozást), ami már csak abból a szempontból is fontos, hogy itt tárgyalt albuma is Tiga Turbo nevű kiadójánál jött ki. Hulkkonen persze előszeretettel épít saját hagyományaira:

Az ókori Rómában járunk, egy (tán az egyetlen) igaz és becsületes férfi, kinek muszklijánál csak a jelleme acélosabb, akaratán kívül, ugyanakkor bátran küzd, hősiesen aprítja az ellent, védi a szép hölgyeket, s ha az Igazság úgy kívánja, még a jellemgyenge uralkodóval is szembeszáll. Oops, elnéztük, bocsánat, fussunk neki még egyszer. A középkori Angliában járunk, egy (tán az egyetlen) igaz és becsületes férfi, kinek muszklijánál csak a jelleme acélosabb, akaratán kívül, ugyanakkor bátran küzd, hősiesen aprítja az ellent, védi a szép hölgyeket, s ha az Igazság úgy kívánja, még a jellemgyenge uralkodóval is szembeszáll.

A színházban a színész a legérdekesebb - és nincs ez másként az úgynevezett rendezői színház esetében sem. Amit például Ascher Tamás a Katona József Színházban el akar mondani Marivaux A szerelem diadala című darabjáról, azt a színészek mondják el; vagyis az előadás végére előálló csupasz sejtelem - hogy ugyanis itt nem arat világraszóló diadalt a szerelem, vagy ha igen, nincsen benne sok köszönet senkinek - a színészi alakításokban ölt testet. És elég nyilvánvaló az is, hogy Ascher éppen ezért, vagyis a színészekért mondja-mondatja el ezt a történetet: mutatnák már meg (megint), mit tudnak... Sokat tudnak.

A Los Angelesben élő magyar származású irodalmár, Marianna D. Birnbaum pár éve jeruzsálemi keltezésű képeslapot kapott három magyar írótól, akik a jeruzsálemi könyvvásár vendégei voltak. Arra gondolt, hogy - ha már nem lehet velük - legalább megkérdezi, hogy mulattak, és mit tudtak meg az országról. Az ebből az ötletből született könyv előszavában Birnbaum a magyar zsidóság történetéről elmélkedik: a 19. századot illuzórikus aranykornak láttatja, amikor a zsidók elhitték, hogy az emancipáció komoly és valódi döntés, őszinte befogadás - nagy tömegeik lelkes hazafiakká váltak, és úgy gondolták, többé aligha lehet kérdés bárki számára, otthonuk-e a föld, ahol élnek. A magyar nemzet azonban a következő század folyamán nem olyannak mutatkozott, mint legjobb képviselői a liberális korszakban, az asszimiláció puszta illúzióként lepleződött le abban a folyamatban, ami a holokauszthoz vezetett. Ez a történet nyilván nem nélkülöz minden igazságot, de mégis egyirányúsító kissé. Ez a helyzet, hazaszeretetük "elárultatása" a felelőse a magyar zsidók identitáskrízisének Birnbaum szerint, ez a problematikus identitás áll Izrael állam mellett a kérdések fókuszában, ezzel szembesülhet, aki Ferihegyről a Ben Gurion reptérre érkezik. A három interjúalany három különböző perspektívát biztosít a kérdés megválaszolásához: egyikük zsidónak tekinti magát, másikuk a származását jelentés nélküli véletlennek gondolja, a harmadik, Esterházy Péter pedig semmilyen értelemben sem zsidó: jóindulatú és figyelmes kívülálló. Világos, hogy Birnbaum kérdéseinek irányát erősen befolyásolja a szélsőjobboldal előretörése, ebből, hiába él Los Angelesben, legalább annyira naprakésznek tűnik, mint beszélgetőpartnerei.

Önmagában az a tény, hogy egy filmrendező úgyszólván titokban végigfényképezett ötven évet, kevéssé meglepő a médiumok kézenfekvő átjárhatósága miatt. Egyszer előkerülnek a képek, és kiderül, hogy a fényképezés kiegészítő tevékenység volt a mozgókép domináns elevensége mellett, és hogy a dokumentumjellegű fotó csupán manuális levezetés a rendező szabadon maradt alkotói kapacitása számára. Előfordul ugyanez írókkal, akik a maradékot a vers lazább anyagába építik bele, és nagyszerűen alkalmazkodnak a másféle szövegtempóhoz, időbeliséghez, de attól még prózaírók maradnak, és nem lesz belőlük költő.

- ez a címe annak a produkciónak, amely az AKKU Kulturális Egyesület és a Thália Színház együttműködéséből született, és valójában Madách Az ember tragédiája című művéről jutott az alkotók eszébe. Dömötör András rendező és Horgas Péter látványtervező vezetésével állt össze zenészekből és színészekből az a csapat, amely jeleneteket kerekített Madách veretes szentenciái köré. Persze, hogy ezek a szentenciák milyen veretesek, hogy ne mondjam, emelkedetten fellengzősek, az éppen e jelenetekből derül ki, noha az alkotók szándéka semmiképpen sem Madách égetése volt. Nem is ég, csak kissé lepucérodik, akárcsak a különféle Ádámok, akik kezükkel takarva szemérmüket szerencsétlenkednek a színpadon, hogy elérjék valahogy a felülről belógatott almát, hátha megváltozik a világ folyása, amely egyébként még el sem kezdődött. Éva bekavar, Lucifer bekavar - sokáig hezitálnak, harapjanak-e, vagy sem, aztán harapnak, és az Úr nem is dühös, inkább kárörvendő - könnyű neki.