Zene

...akinek az emléke, ahogy szinte olyan dél-afrikaiasan kijött a mérföldes távon a kanyarból (a Derby-táv másfél mérföld), a tizennyolcas mezőny láthatóan komoly iramot ment addig is, jött Kirovski, nevetséges bizonyosságként, hogy a KIROV BALLET plakát városszerte és hét éve az ugyanily nevű (rosszalltam! muszáj Kirov Balletnek nevezni, ó, egy ír lovat; ilyen voltam még akkor; ez elebb tolódott, visszább), nevetséges bizonysága, hogy evidenciatörténeteim (írtam: melyekben hinni nem tudok, hinni nem hihetek) igenis vagy vannak, vagy semmi ködbe vesznek. Mint tokjából kicsusszantott párbajtőr (vagy az eszem, ha tokjából, vagy csak egy kés) jött Kirovski, felcsusszant még egyszer egy ló képében oda mellé a tok, de a robbantás ellenállhatatlan volt, csak Kirovski volt a pályán.

Nem tudom, ő maga hogyan van vele, de nekem ez a lemez egyenesen attól a Björktől jön, aki a megvakulás határán lépdel ide-oda börtöncellájában, s hogy meg ne bolonduljon a totális süket csöndtől, minden mozdulatából, a legapróbb neszből és hangfoszlányból is zenét teremt belül, fejben, ahol az égvilágon bármi megtörténhet - akár a moziban. Ez a Björk, ha valakinek netán kimaradt volna, Lars von Trier Táncos a sötétben című filmjének a főhőse, szerepe szerint Selma, akinek mindene a musical varázsos álomvilága. (A film zenéjét természetesen ő írta: SelmaSongs). Amikor a Vespertine dalai megfogantak, még erősen élhetett benne tavalyi szerepének a hatása. Legalábbis én ennek tulajdonítom azt az egyrészt apró zörejekre, másrészt tündéri tisztaságra épülő világot, ami a filmbéli lény zenében boldogságra lelő lelkével harmonizál, s ugyanakkor azt az árnyalatnyi, de határozott elmozdulást is, amitől a Vespertine más, mint előző albuma, a Homogenic, de csak annyira, amennyire kell. Ez Björk, összetéveszthetetlenül, a legelső hangtól fogva, mégis új; nem ismétli önmagát, hogy tutira menjen, és végképp nem erőlködik, hogy feltétlenül más legyen. Most ilyen, mert ilyennek kellett lennie. És muszáj vele menni, ahogy 1988, a Sugarcubes, majd 1993, a szólóalbumok (Debut; Post; Telegram; Homogenic) óta folyamatosan.

Nem kell restellkedni, ha valaki nem ismeri a nevét, habár rengeteg alkalmat adott már a találkozásra, még ha általában apró betűkkel mutatkozott is mások produkcióiban. Íme, ki mindenki hívta Caroline Lavelle-t csellózni a stúdióba és/vagy színpadra: Siouxsie & the Banshees, Peter Gabriel, Muse, Radiohead, Massive Attack, William Orbit, Divine Comedy, Ryuchi Sakamoto, Laurie Anderson, Philip Glass, Cranberries, Manic Street Preachers, Nigel Kennedy, De Dannan, Loreena McKennitt, Michael Nyman, Hector Zazou, Indigo Girls, Waterboys, Pale Saints, Modern English, Ultra Vivid Scene - nem teljes, de nem is egyhangú sor, ám arra bőven elegendő, hogy különösebb kockázat nélkül érdemes legyen próbát tenni vele, főleg, hogy ez már a második szólóalbuma az 1995-ös Spirit után.

Mindössze kettőszáz kilométer, és máris azt figyelhetjük, miként hullik le a művéres lepel a legutóbbi nagy rock and roll-svindliről. Ki gondolta volna? Marilyn Manson, a modern rock közelmúltbeli "antikrisztusa" mára alig több fröccsöntött bazári ördögnél.

A millenniumi év lezárásának legfontosabb zenei eseménye nem a Zeneakadémián tartott kurzushangverseny volt augusztus 19-én (a megnyitó záróbeszédet Nemeskürty István dandártábornok tartotta), nem is az erre az alkalomra Hidas Frigyes által komponált oratórium-potpourri (mely a premierrel egyidejűleg feltehetően mindörökre kikerül a repertoárból), Kodály, Erkel, Szabó Ferenc legrosszabb megoldásainak förtelmes keveréke (István király intelmei - Bánffy György hamisítatlan abszolutista-népiesch narrációjával), hanem az, hogy a napokban a ritkaságokat is tartalmazó hetedik CD (Philips 464 639-2) közreadásával lezárult a holland lemezcég joggal zenetörténeti jelentőségűnek nevezhető sorozata, melyen Kocsis Zoltán Bartók Béla összes szólózongorára írott művét adja elő. Van másik Magyarország.

Jó pár éve vetítettek az HBO-n egy filmet Bill és Ted oltári kalandjai vagy valami hasonló címmel, és maximum azért emlékezhet rá bárki is, mert a két idétlenkedő főszereplő közül az egyiket Keanu Reevesnek hívták. A fiúk mást sem csináltak, mint szállóigévé teendő megnyilvánulásokat ismételgettek, ám a dolog valamennyire mégis működhetett, mert nemcsak a második rész készült el, de a hasonló elven működő Wayne világából is kettő, a Beavis és Butthead sztorit pedig ismerjük. Bevált ötletről van tehát szó, még ha a szeretnivaló tahók előállítása nem is olyan könnyű feladat, mint amilyennek tűnhet.

Az utóbbi esztendőkben még felületesebb mozizók is hozzászokhattak ahhoz, hogy a nagy dolgok legtöbbször valahol Nagy-Britanniában esnek, közelebbről a felette egzotikus szigetország valamelyik nagyvárosában. London, Manchester, Glasgow, Edinbourgh, kétségtelenül jobbnál jobb helyek, még akkor is, ha a mai mozik többségében rendszerint a lepusztultabb fertályaikat mutogatják. Aki napfényesebb oldalukra kíváncsi, az továbbra is jobban teszi, ha filmszínház helyett utazási irodába megy. A lepusztultság mint mutatvány persze nem kimondottan angol találmány, van annak mindenfelé hagyománya, mindenesetre nagyvárosi szinten most ők királyok, hiszen ha belegondolunk, nincs az a harlemi jelenet, ami ma már nem számítana utánjátszónak.

Nemtudás - a magyar nyelvben ilyen szó nincs. Mintha itt mi mindent tudnánk, csak egyet nem: hogy mi mindent nem. A franciában viszont,

A család televíziója nagyot dobott korábbi álsimulékonyságához képest: a TV 2 A leggyengébb láncszem című új, a BBC-től átvett vetélkedőjének fontos eleme, hogy a játékot moderáló tévés időnként gonoszkodó megjegyzésekkel provokálja a szegény megélhetési szereplőket. Az új műsor induló nézettsége biztató, a sajtó is illően ráharapott a témára; tele vannak a lapok elemző/ledorongoló cikkekkel.

AMagyar Nemzeti Cirkusz ugyanis nem fedi le a Záhony és Hegyeshalom közti "tengert", csak egy jókora parknyit a régi Boglárlelle közepén, a mai Balatonlelle és Balatonboglár között. Mellette amolyan szezonális vidámpark - drágább, mint a pesti, de rondaságban-sivárságban bírja vele a versenyt. Gokart, dodgem, rezignált póniló - ezerötszázból megúsztuk.

Ültem a tévé előtt a minap, dinamikusan elszörföztem a huszadik születésnapi partiját ülő emtívi partjaiig, s a hosszadalmas közvetítés során egyszerre csak Perry Farrell bámult rám a képernyőről. Aranyszínű öltönyben, valamint Dave Navarro gitáros és Stephen Perkins dobos társaságában feszített, szóval nagyon úgy néz ki, hogy a négy évvel ezelőtti elbénázott próbálkozást követően most akkor ismét van Jane´s Addiction. Onnan kezdem.

Bennie Wallace-nak úgy sikerült több mint húsz éve az egyik legjobb tenorszaxofonosnak maradni, hogy a nagyközönség jóformán nem is tud róla. Ritkán készít lemezeket, de azokat nagyon odateszi. Először kijárta a jobb iskolákat, megfürdött az avantgárdban, Eric Dolphy, Stockhausen meg ami menő volt a hatvanas évek végén, később megtanulta a nagy öregeket Duke Ellingtontól Sonny Rollinsig. Aztán a hetvenes évek közepétől elkezdte a saját zenéjét játszani, amin furcsa módon leginkább a zongorista Thelonious Monk hatása érződik. Ennek ellenére ritkán használ a zenekaraiban zongorát, s ez lendületesebbé teszi a zenéjét. Az a típusú muzsikus, aki nem fejlődik, nincsenek korszakai, tulajdonképpen mindig ugyanazt csinálja, csak kicsit másképp.

Hogy Dalaras nevében a Yiorgost ma már rendre George-nak írják, az ne okozzon fennakadást. A jelenkori görög zene elvégre éppolyan könnyedén megközelíthető Kelet, mint Nyugat felől, és ha a jelenkori görög zenének van nemzetközi szupersztárja, akkor ez a Dalaras az, a Yiorgos vagy George keresztnevű. Az pedig ne tűnjék ellentmondásnak, hogy felénk csak egy szűkebb körben kelt izgalmi állapotot, van még, lesz is hasonló példa épp elég.

Van ez az anekdota, amelyben a brutális noise-zenekar, az Unsane gitárosát faggatják, fedje már föl, ugyan miért ez az irgalmatlan zúzás. Hát azért, így a válasz, mert zúzni annyira, de annyira jó. Helyben is vagyunk, amennyiben Iggy Pop idei lemezéhez kívánunk mottót passzítani.