Az amerikai felnőtteknek szóló popzenében vízválasztó volt a 2016-os év vége, azóta ugyanis a szex, a drog és a rock and roll helyett Donald Trump vált az első számú múzsává; alig adtak ki olyan sötétebb hangvételű lemezt, amit ne az új amerikai elnök ihletett volna.

Az apokaliptikus hangvétel Richard Melville Hall, azaz Moby tizenötödik albumának védjegye is lehetne, de az 53 éves alkotó most már nem Trump miatt aggódik – megtette ezt tavalyi More Fast Songs About the Apocalypse című albumán –, szerinte inkább az „okos” Putyintól kell tartani, az ördög ugyanis nem lehet annyira buta, mint az Egyesült Államok jelenlegi elnöke.

Moby annál elegánsabb, hogy valamiféle poszthidegháborús, oroszellenes paranoid anyaggal álljon elő, úgy tűnik, hogy őt inkább egy ma már lassan archaikusnak tűnő világvége ragadta el, konkrétan a 20. századi világháborúk pokla: a lemez címe Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhídjából való, a Mere Anarchy című nyitószám és The Ceremony of Innocence pedig William Butler Yeats 1919-es verséből, a Második eljövetelből való. Noha a verset idézve – „Már nem tart a közép; / a földet anarchia dúlja szét” (Ferencz Győző fordítása) – elsőre a punk ugrik be, sőt, Moby elmondása szerint is ez egy „punkos” produkció, csak a nagyon elszánt rajongók hallhatnák ki ezt a tizenkét új dalból. De ahhoz is nagyon elfogultnak kellene lenni, hogy valamiféle „új hangzásként” tekintsünk a lemezre. Míg a szövegvilágot a 20. század első fele ihlette, a zenét az utolsó évtizede, a mostanában annyit emlegetett kilencvenes évek, azon belül is leginkább a triphop. Vagyis ott még nem tartunk, hogy Moby saját korai sikereit idézné fel, akkor már inkább a Massive Attack szelleme járja át az albumot, a legtöbb dal úgy épül fel, hogy Moby suttogó, fulladós énekbeszéde teljesedik ki csodálatos, főképp női vokálos refrénekben. Noha többnyire igen sötét dolgokról van szó az olyan dalokban, mint a The Last of Goodbyes, Welcome to Hard Times, The Sorrow Tree, This Wild Darkness, vagy az A Dark Cloud Is Coming, az album meghallgatása után eszünkbe nem jut nemhogy borotva után nyúlni, de még az sem ugrik be, hogy valamiféle próféciát hallottunk volna. Az Everything Was Beautiful, and Nothing Hurt valójában egy ügyesen összerakott, kellemes hallgatnivaló, pokoli kulisszának egyenesen mennyei.

Little Idiot/Mute, 2018