Nos, 15 év erőlködés után, mintha ő is kezdené belátni, hogy záróra van a Pokol Bárban. Tavaly két feldolgozása jelent meg, a nagyobb meglepetést, a Johnny Cash révén közismert country dal (!), a God’s Gonna Cut You Down okozta, mely a várt és talán el is várt bohóckodás helyett azt bizonyította, hogy Manson szereptévesztése ellenére is érzékeny és tehetséges pasas. De ugyancsak váratlan meglepetés volt a Doors-féle The End, ami az 1995-ös Sweet Dreams óta az énekes legjobb „találata”, noha az elmúlt 25 évben számos próbálkozása volt a Tainted Love-tól kezdve a Personal Jesuson át az Alabama Songig.
És úgy tűnik, az idei folytatás is vállalható; Manson legújabb lemezének hatásvadászata kimerült abban, hogy szeptember 11-re időzítették a megjelenését, de a címadó számhoz készült animációs klipben felfedezhető végre némi önirónia is, így elsősorban ezért mondható el a We Are Chaosról – nemcsak a számról, az egész albumról –, hogy „az énekes életkorához méltó lemez”. Pontosabban kezd olyan lenni. Azt már a God’s Gonna Cut You Down is bizonyította, hogy a hagyomány meg a középtempó jól áll Mansonnak, ahogy az éneklés közbeni hörgés mellőzése is, így miután kiderült, hogy a készülő lemez producere a countryra hitelesített Shooter Jennings lesz – pár éve a Cat People című David Bowie-szám nem különösebben emlékezetes feldolgozásában már együttműködtek –, sejteni lehetett a fordulatokat. Persze a We Are Chaosban nyoma sincs a countrynak, de szerencsére a korábbi erőlködések is csak kötelező gyakorlatként kerültek volna az albumra. Az első szám, a Red Black and Blue bevezetése David Bowie Diamond Dogs című albumának nyitányát idézi, a folytatást viszont nyugodtan ki lehetett volna hagyni, ahogy az Infinite Darkness című sötétséges közhelyparádét is a lemez közepéről. De a már említett címadó szám elejétől végéig a fiatal Bowie-t juttatja az eszünkbe, és a továbbiakban is többnyire mintha a hetvenes évek elejének szellemei járták volna be a stúdiót: a Half-Way & One Step Forward az első Brian Eno-lemezt, a Solve Coagula a korai Roxy Musicot idézi, a Broken Needle és a Paint You with My Love című dalok hallatán inkább az 1974-es év jut eszünkbe, mint 2020. De Marilyn Manson esetében ezt akár az első biztató lépésnek is tekinthetjük, hogy végre elkezdett megszabadulni az „Antikrisztus Szupersztár” jelmezétől, mert azt elhagyva az sem kizárt, hogy egyszer csak előáll valami igazán jelentős darabbal.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
