Lemez

A fordulat éve

Marilyn Manson: We Are Chaos

Zene

„Új lemeze ismét felvillantja valami másnak a lehetőségét (…), simán kibontható lett volna egy markáns, az énekes életkorához méltó lemez. Ehelyett szép lassan betöltik a múlt sötét madarai” – írtuk Marilyn Manson kettővel ezelőtti lemezéről 2015-ben, s az még mindig jobb volt, mint a két évvel későbbi. A Heaven Upside Down ugyanis egy rossz paródia; comb­fixes, géppisztolyos apácák őrjöngtek a beharangozó videoklipen, de a Say10, Kill4Me, Jesus Crisis számcímek is arra utaltak, hogy Manson a veterán sátán szerepében egyszerűen szánalmas.

Nos, 15 év erőlködés után, mintha ő is kezdené belátni, hogy záróra van a Pokol Bárban. Tavaly két feldolgozása jelent meg, a nagyobb meglepetést, a Johnny Cash révén közismert country dal (!), a God’s Gonna Cut You Down okozta, mely a várt és talán el is várt bohóckodás helyett azt bizonyította, hogy Manson szereptévesztése ellenére is érzékeny és tehetséges pasas. De ugyancsak váratlan meglepetés volt a Doors-féle The End, ami az 1995-ös Sweet Dreams óta az énekes legjobb „találata”, noha az elmúlt 25 évben számos próbálkozása volt a Tainted Love-tól kezdve a Personal Jesuson át az Alabama Songig.

És úgy tűnik, az idei folytatás is vállalható; Manson legújabb lemezének hatásvadászata kimerült abban, hogy szeptember 11-re időzítették a megjelenését, de a címadó számhoz készült animációs klipben felfedezhető végre némi önirónia is, így elsősorban ezért mondható el a We Are Chaosról nemcsak a számról, az egész albumról –, hogy „az énekes életkorához méltó lemez”. Pontosabban kezd olyan lenni. Azt már a God’s Gonna Cut You Down is bizonyította, hogy a hagyomány meg a középtempó jól áll Mansonnak, ahogy az éneklés közbeni hörgés mellőzése is, így miután kiderült, hogy a készülő lemez producere a countryra hitelesített Shooter Jennings lesz – pár éve a Cat People című David Bowie-szám nem különösebben emlékezetes feldolgozásában már együttműködtek –, sejteni lehetett a fordulatokat. Persze a We Are Chaosban nyoma sincs a countrynak, de szerencsére a korábbi erőlködések is csak kötelező gyakorlatként kerültek volna az albumra. Az első szám, a Red Black and Blue bevezetése David Bowie Diamond Dogs című albumának nyitányát idézi, a folytatást viszont nyugodtan ki lehetett volna hagyni, ahogy az Infinite Darkness című sötétséges közhelyparádét is a lemez közepéről. De a már említett címadó szám elejétől végéig a fiatal Bowie-t juttatja az eszünkbe, és a továbbiakban is többnyire mintha a hetvenes évek elejének szellemei járták volna be a stúdiót: a Half-Way & One Step Forward az első Brian Eno-lemezt, a Solve Coagula a korai Roxy Musicot idézi, a Broken Needle és a Paint You with My Love című dalok hallatán inkább az 1974-es év jut eszünkbe, mint 2020. De Marilyn Manson esetében ezt akár az első biztató lépésnek is tekinthetjük, hogy végre elkezdett megszabadulni az „Antikrisztus Szuper­sztár” jelmezétől, mert azt elhagyva az sem kizárt, hogy egyszer csak előáll valami igazán jelentős darabbal.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.