A fordulat éve

Marilyn Manson: We Are Chaos

„Új lemeze ismét felvillantja valami másnak a lehetőségét (…), simán kibontható lett volna egy markáns, az énekes életkorához méltó lemez. Ehelyett szép lassan betöltik a múlt sötét madarai” – írtuk Marilyn Manson kettővel ezelőtti lemezéről 2015-ben, s az még mindig jobb volt, mint a két évvel későbbi. A Heaven Upside Down ugyanis egy rossz paródia; comb­fixes, géppisztolyos apácák őrjöngtek a beharangozó videoklipen, de a Say10, Kill4Me, Jesus Crisis számcímek is arra utaltak, hogy Manson a veterán sátán szerepében egyszerűen szánalmas.

Nos, 15 év erőlködés után, mintha ő is kezdené belátni, hogy záróra van a Pokol Bárban. Tavaly két feldolgozása jelent meg, a nagyobb meglepetést, a Johnny Cash révén közismert country dal (!), a God’s Gonna Cut You Down okozta, mely a várt és talán el is várt bohóckodás helyett azt bizonyította, hogy Manson szereptévesztése ellenére is érzékeny és tehetséges pasas. De ugyancsak váratlan meglepetés volt a Doors-féle The End, ami az 1995-ös Sweet Dreams óta az énekes legjobb „találata”, noha az elmúlt 25 évben számos próbálkozása volt a Tainted Love-tól kezdve a Personal Jesuson át az Alabama Songig.

És úgy tűnik, az idei folytatás is vállalható; Manson legújabb lemezének hatásvadászata kimerült abban, hogy szeptember 11-re időzítették a megjelenését, de a címadó számhoz készült animációs klipben felfedezhető végre némi önirónia is, így elsősorban ezért mondható el a We Are Chaosról – nemcsak a számról, az egész albumról –, hogy „az énekes életkorához méltó lemez”. Pontosabban kezd olyan lenni. Azt már a God’s Gonna Cut You Down is bizonyította, hogy a hagyomány meg a középtempó jól áll Mansonnak, ahogy az éneklés közbeni hörgés mellőzése is, így miután kiderült, hogy a készülő lemez producere a countryra hitelesített Shooter Jennings lesz – pár éve a Cat People című David Bowie-szám nem különösebben emlékezetes feldolgozásában már együttműködtek –, sejteni lehetett a fordulatokat. Persze a We Are Chaosban nyoma sincs a countrynak, de szerencsére a korábbi erőlködések is csak kötelező gyakorlatként kerültek volna az albumra. Az első szám, a Red Black and Blue bevezetése David Bowie Diamond Dogs című albumának nyitányát idézi, a folytatást viszont nyugodtan ki lehetett volna hagyni, ahogy az Infinite Darkness című sötétséges közhelyparádét is a lemez közepéről. De a már említett címadó szám elejétől végéig a fiatal Bowie-t juttatja az eszünkbe, és a továbbiakban is többnyire mintha a hetvenes évek elejének szellemei járták volna be a stúdiót: a Half-Way & One Step Forward az első Brian Eno-lemezt, a Solve Coagula a korai Roxy Musicot idézi, a Broken Needle és a Paint You with My Love című dalok hallatán inkább az 1974-es év jut eszünkbe, mint 2020. De Marilyn Manson esetében ezt akár az első biztató lépésnek is tekinthetjük, hogy végre elkezdett megszabadulni az „Antikrisztus Szuper­sztár” jelmezétől, mert azt elhagyva az sem kizárt, hogy egyszer csak előáll valami igazán jelentős darabbal.