A 19. század első évtizedeiben ugyanis még egészen gyakoriak voltak az olyan dalművek, amelyekben több tenoristának is jutott kitüntetett szerep és jelentékeny énekelnivaló: bizonyság rá egy sor Rossini-darab. Ezekből az operákból válogatott össze egy közös lemeznyi párjelenetet és hármast korunk két kiemelkedő Rossini- és bel canto-énekese, az idén budapesti fellépésre sajna egyként hiábavalóan remélt Lawrence Brownlee és Michael Spyres. Két pompás hang és előadói kultúra kerül itt egymás mellé – a lemezcímet is értelmező – baráti rivalizálásban, és e méredzkedés hallatán legfeljebb a személyes gusztusunk alapján választhatunk magunknak tenorcsillagot. S közben megint rácsodálkozhatunk a „lusta” zseni életművének káprázatos bőségére, amely több évtizednyi Rossini-újrafelfedezés és -reneszánsz után is a kisujjból hanyagul kirázott, címről is alig ismerős rutinremekléseket kínál elénk. Ezúttal éppenséggel az 1818-as Ricciardo és Zoraidát, amelyben – akár az 1816-os Otellóban – nem is két, de rögtön három érdemi tenor szólamra lelhetünk (a fiatal Xabier Anduaga hangjával is megismerkedve). A hallgató szinte bánná is a koncepcióval nem igazán összeillő döntést, amely nyitószámul A sevillai borbély Figaro–Almaviva kettősét rendelte – már ha Spyres nem boldogulna oly remekül a címszereplő bariton szólamával.
Erato CD, 2020
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
