Lemez

A hatalmasság szédülete

Guy Andrews: Our Spaces

  • Velkei Zoltán
  • 2016. április 17.

Zene

Az elektronikus zene egyik vitathatatlan sajátossága, hogy előszeretettel idéz meg és reflektál más zenei műfajokra, illetve nagyon könnyen tud különböző hangulatállapotokat megteremteni.

Ezek egyrészt a hangmintaalapú számstruktúrákból adódnak, amely – alapvetően a kilencvenes évek derekától – forradalmasította ezt a zenét, illetve az utóbbi egy-két évtizedben a szoftveres technológia is olyan áttöréseket ért el (és lényegében felváltotta az előbbi módszert), hogy ma már gyakorlatilag bármire képes az, aki feltalálja magát a modern programokban.

A bristoli Guy Andrews eddig jobbára a technó- és bass-színtéren hívta fel magára a figyelmet kivételes dobprogramozásával (a zenéit jobbára Scuba és Untold jelentette meg), különböző útkereső projektjeivel – Iambic, The Moving Dawn Orchestra – pedig az elektronikus zene szélesebb világában is nagyot barangolt. Most Our Spaces címmel megírta első nagylemezét, amely negyvenhárom percnyi színtiszta elektronikus zene, és mégis: a számokat hallgatva sokszor más műfajokra, és nem a sötét tánctermekre asszociálhatunk.

A Higher Waters élőszerű dobjai és vészjósló szintetizátora szabja meg az alapot, s ahogy bontakoznak ki a számok, úgy válik percről percre egyre epikusabbá és felejthetetlenebbé az egész, ráadásul egy pillanatra sem törik meg az ív, egyszer sem érezni, hogy bármi is csökkentené a téteket. A kibontakozó posztrockesztétika végig hangsúlyos marad: szinte minden pillanatban érezni a hatalmasságot a számokban, melyet Andrews nagy visszhangokkal, drámai vonósokkal és gitárokkal, illetve komplex elektronikus témákkal ér el. Az igazán váratlan húzások azok, amikor minden előzetes figyelmeztetés nélkül a dobok sima négynegyedes technóképletet vesznek fel, de az összhatás mégis változatlan marad. A Without Namesben egyszerre van ott a Border Communityre jellemző álomszerű bólogatás (Luke Abbott és James Holden munkája lehetett az inspiráció) és a detroiti futurisztikusság, a ritmusok elhagyásával pedig a kozmikus oldalát is meghallhatjuk az Our Spacesnek: a címadó dal vagy a Paganism ambientzuhatagai és drone-jai például mintha az Explosions In The Sky távoli leszármazottai lennének.

Ettől a furcsa kombinációtól válik elsősorban kiemelkedővé az Our Spaces. Ha az albumot elemeire bontjuk, akkor vélhetően kevés újszerűt fedezhetünk fel benne, de Andrews úgy keveri a lapokat, hogy a végeredményt már nehéz bármihez is kötni – ellenben megunhatatlan: állandóan vissza-vissza akarunk térni hozzá, hogy újra és újra elvesszünk mikrouniverzumában.

Houndstooth, 2016

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után. 

Nem pontosan ugyanaz a szem

Ötvenhét turistabusz áll a parkolóban. A sofőrök dohányoznak, beszélgetnek, múlatják az időt, míg várnak az utasaikra. Akik nagyjából másfél óra alatt végeznek; előbb Auschwitz 1-et járják körbe, aztán jön Birkenau, oda át kell vinni őket, mert az cirka 3 kilométerrel távolabb van, ott aztán újabb egy-másfél órát eltöltenek majd.