Magyar Narancs: Itt látom ön mellett egy széken a hegedűjét. Rengeteget lehetett olvasni Cecíliáról, a Stradivari-hangszerről, amelyet Zelnik István megvett, és amelyet ön használatra kapott. Mindegyik ilyen hangszernek megvan a története. Ezt is földerítették, olvasható az interneten, leszámítva a történet utolsó évtizedeit.
Kokas Katalin: A közönség talán el sem tudja képzelni, micsoda érték vonul fel egy fesztiválon csak hangszerben: például amikor tavaly Joshua Bell és Alina Pogostkina fellépett a Stradivarijával, John Cohen pedig a Guarneri-csellójával. Valóságos élő hangszermúzeum. Férjem, Kelemen Barnabás azon az államtól használatra kapott Guarneri-hegedűn játszik, amelyet korábban Kovács Dénes használt, én pedig a jó szerencsémnek köszönhetőn ismerkedtem meg ezzel a Stradivarival, amely most öt évig nálam lehet, és remélem, hogy öt év múlva újra a pályázók között lehetek.
MN: Tudja, ki játszott rajta ön előtt?
KK: Tudom, de nem mondhatom meg. Az operaház zenekarának egyik művésze használta. A kollégái is csak azt tudták, hogy a gazdája szörnyen vigyáz rá. Az illető halála után a mit sem sejtő család bevitte Juhos Tibor hangszerkészítőhöz, hogy felbecsültesse, mert zongorát akartak venni az árából. Én úgy kerültem a képbe, hogy Juhos Tibor fölhívott, próbáljam ki, mert szenzációsan szól. Nagyon drukkoltam, hogy ne Stradivari legyen, mert azt sosem tudnám megvenni. Zelnik István viszont megvette, és ideadta használatra.
Fotó: Narancs
KK: Egyértelmű, hogy Lockenhaus volt az egyik minta. Barnabással sokat járjuk a világot, és jó néhány olyan kamarazenei fesztiválon vettünk részt, amelyből érdemes meríteni. A lockenhausi fesztivál hagyományaihoz hozzátartozik, hogy a műsorokban nagyon sok az improvizatív elem. Ha szeretünk egy produkciót, többször eljátsszuk, ha nem, akkor inkább elhagyjuk, mást játszunk helyette. Lockenhausban nincs is előre szigorúan megállapított műsor. Persze egy olyan helyen, ahol Gidon Kremer, Misha Maisky, Martha Argerich és Schiff András nagyságrendű emberek szellemisége érezhető, nem is kell. Nagyon össze kell szednünk magunkat, ha a lábuk nyomába akarunk lépni. Mintául szolgált még a Jeruzsálemi Kamarazenei Fesztivál, Elena Bashkirova fesztiválja és az egykor Végh Sándor alapította és most Steven Isserlis igazgatása alatt álló Prussia Cove-i Fesztivál. Ezeken a helyeken egy sor olyan kollégával ismerkedtünk meg, aki azóta már nálunk is fellép.
MN: Miért éppen Kaposvárt választották helyszínül?
KK: Egyszerű: odavalósi vagyok, ami persze nem elég indok! Kaposvár gyönyörű. Időközben megnyílt a felújított, art nouveau stílusú koncertterem, amely otthont ad a fesztiválunknak. A fővárost eleve kihagytuk a számításból, amúgy is olyan Budapest-centrikus a zenei élet, ráadásul ezt az elvonulást, ezt a koncentrációt csak kis helyeken lehet megteremteni. A művész a koncert után ugyanazon a sétálóutcán sétál, ugyanabban az étteremben eszik, mint a közönség. Természetes, hogy egy térben vagyunk, hogy családias hangulatban zajlik az egész, hogy megismerkedünk, beszélgetünk. A családias hangulat egyébként régen megszokottnak számított. A Zeneakadémián például koncert után hátramentek az emberek a művészszobához, kígyózó sorokban álltak a gratulálók. Az amúgy igazán kiváló Müpában a művész teljesen el van vágva a közönségtől, nem engednek hátra senkit.
MN: Mit szóltak Kaposvárott a fesztivál ötletéhez? Odament Szita Károly polgármesterhez, és felajánlotta az ötletét?
KK: Kaptam a várostól egy megtisztelő díjat. Azután adtam elő neki az ötletet, mondván, hogy itt a terv, a megvalósításához csak pénz és infrastruktúra kell. Az infrastruktúra egyre inkább megvan, van koncertterem, szálláslehetőség és étterem.
MN: Mennyi pénzébe kerül a városnak a fesztivál?
KK: A város negyvenötmillióval támogat bennünket, amibe beleszámítják az infrastruktúrát. Az ideális állapot az lenne, ha lenne százhúszmilliónk, akkor minden művész rendes honoráriumot kapna, és előadhatnánk olyan műveket, amelyeket most anyagi problémák miatt nem tudunk előadni. Steve Reich Tehillimjét például. Ezt sajnos ki kellett húznom a tavalyi műsorból, mert egymillióba került volna a produkció. Az idén be sem mertem tervezni. Egy másik Reich-darabot választottam, a Triple Quartetet. Az is drága, de nem annyira vészes. A pénz miatt sok mindenről kell fájó szívvel lemondanom. Nehéz mostanság új szponzorokat találni. Mindenki ott spórol, ahol tud.
MN: Lockenhausban minden évben egy erős koncepcióra épült a program: egy-egy gondolat köré szervezik a hangversenyeket. Kaposvárott hogy tervezik a műsorokat?
KK: Jeruzsálemben is valahogy így állítják össze a programot: az apropó egy-egy dátum, születésnap vagy halálozási évforduló. Nekünk nincs előzetes koncepciónk, hiszen Magyarországon nagyon gyér a kamarazenei kínálat, hosszú évek telnek el anélkül, hogy egy-egy mű megszólalna. A koncertszervezők félnek is a műfajtól, mert a kamarazene közönsége a legigényesebb. Olyan szemmel és füllel igyekszem válogatni, hogy a publikum helyébe képzelem magam, és eltöprengek, mely művek erősítenék egymás hatását, és kik a vendégek, akik együtt zenélnek majd. Pekka Kuusisto például olyan hihetetlenül erős egyéniség, hogy nem mindegy, kivel játszik együtt, utána pedig okvetlenül egy olyan egyéniség kell majd, aki kiegyensúlyozza őt. Az idei fesztivál nyitókoncertjén Sosztakovics Oktett előadását Laticia Honda-Rosenberg vezeti, aki egy nagyon nagy egyéniség. Debussy darabját, a Lenhajú lányt pedig Ivry Gitlis fogja játszani.
MN: Ő még hegedül? Nagyon öreg lehet már.
KK: Kilencvenéves, de még mindig csodálatosan játszik. Egy darabka zenetörténet: legutóbbi találkozásunkkor arról mesélt, ahogy Jasha Heifetzcel muzsikáltak Heifetz hollywoodi otthonában. Ivry hegedült, Heifetz pedig kísérte zongorán. Csodálatosan és virtuózan. Arra törekszem, hogy a darabok és az előadók kiegyenlítsék egymást. Gyakran szembesülök vele még a legjobb fesztiválokon is, hogy a "túl okos" programok nehezen hallgathatók. Az embert próbára teszi egymás után három kortárs mű. Sokkal jobban esik egy erős modern darab például egy Bach-mű szomszédságában. Koncepció helyett a hiánypótlás a célom. Mikor hallott utoljára egy igazán jó Brahms Szextettet úgy, hogy az összes közreműködő jelentős muzsikus? Ugyancsak fontosnak tartottam, hogy a fesztivál műsorába a cigány kultúrát is integráljam, úgyhogy meghívtam egy cigányzenekart is. Ez egy olyan érték, amelyre büszkék lehetünk. Egyébként Ivry Gitlis velük játssza majd el például Kreisler Schön Rosmarinját.
MN: A közelmúltban zajlott le a Végh Sándor vonósnégyesverseny, amelynek megosztott második díját kapták - az első díjat nem adták ki. Családi kvartettek persze léteznek, de viszonylag ritka, és alighanem a hagyományos vonósnégyesek csoportdinamikájától eltérő módon működik az a kvartett, amelynek három tagja férj-feleség és testvér. Vagyis a "munkahely" és a magánélet egybeesik.
KK: Barnabással tizenkét éves korunk óta jártunk együtt a Zeneakadémia különleges tehetségek osztályába, ahol egy padban ültünk. Amikor tizennyolc éves voltam, már leendő gyermekeink nevét tervezgettük. A húgom pedig akkor volt négyéves, és akkor kapta első csellóját. Barnabás tehát már ismerte Dóri első zenei hangjait. Hétévesen már vittük magunkkal Cornwallba, a Prussia Cove-i Fesztiválra. Nagyon korán egyértelmű volt, hogy pódiumra termett. A kvartetthez - Dóri zenei érettsége mellett - már csak a negyedik ember hiányzott. Homoki Gábor tanítványunk volt a Zeneakadémián. Egy növendékeinkkel adott hangversenysorozat első koncertjén nyilvánvalóvá vált, hogy ő a mi emberünk. Kvartettezni kezdtünk, majd jelentkeztünk egy versenyre. A jelentkező kvartettek együttes korhatára százhúsz-százhuszonöt év lehet, de mivel Dóri és Gábor nagyon fiatal, még megfeleltünk a feltételeknek. A versenyeken általában már régóta együtt zenélő, közel egyidős tagokból álló kvartettek indulnak, mi kilógtunk a sorból. Meg sem mertük mondani, hogy mindössze egy éve kezdtük a kvartettezést. Azóta nyertünk Melbourne-ben, Pekingben, és most megosztott másodikak lettünk a Végh-versenyen.
MN: Mintha a kvartettjáték is ugyanúgy változna, mint a zenei előadó-művészet többi ága. Míg korábban a kvartettek mintha valami szoborszerű tökéletességre törekedtek volna, ma nyersebben, spontánabbul szólnak.
KK: Sajnos a fiatal kvartettek gyakran beleesnek abba a hibába, hogy a nagy hagyományt akarják másolni. Sokszor azonban unalmasan és szürkén. Mi nem ebből a tradícióból indulunk ki, új ösvényeket próbálunk kitaposni, igyekszünk eltérni a megszokott modelltől. Nemrég Franciaországban részt vettünk egy kurzuson, ahol Günter Pichler, az Alban Berg kvartett primáriusa tanított bennünket. Azzal mutatott meg bennünket a feleségének, hogy ezt hallgassa meg, ez az új irányzat, ez a jövő. Bevallása szerint soha nem hitte volna, hogy így is lehet játszani azt a Csajkovszkij-kvartettet, de teljesen meggyőztük. Két másik nagy egyéniség, Mikhail Kopelman, a Borodin kvartett egykori primáriusa és Shmuel Ashkenazi, a Vermeer kvartett első hegedűse is elragadtatva nyilatkozott arról, ahogy játszunk. Ugyanakkor persze megvan a veszélye is, ha az ember új utakat próbál, hiszen a Végh-versenyen zsűriző, általunk nagyra tartott magyar művészeket nem győzte meg az előadásunk. Abban, hogy mi másképpen muzsikálunk, biztosan szerepet játszik az a tény is, hogy a mi életünkben a kvartettezés nem játszik olyan központi szerepet, mint egy "főhivatású" vonósnégyesében. Barnabás elfoglalt szólista, én a szólistaság mellett anya is vagyok, mindketten tanítunk, és rengeteget kamarázunk, fesztivált szervezünk. A mi kvartettünk négy szólista kvartettje. Régen egy vonósnégyes beállított egy darabot, tökéletesre csiszolta, és aztán mindig úgy játszotta. Hihetetlenül profin csinálták, és sosem változtattak az előadásukon. De azt hiszem, az a kor már véget ért. Meg aztán többnyire hiányoznak a nagy egyéniségek is.
A Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivált augusztus 14-20. között rendezik.
