HANGADÓ - rés a présen

„A játék könnyűsége”

Zene

Simon Izabella és Várjon Dénes zongoraművészek

rés a présen: Az idei Kamara.hu fesztivál fókuszában A lét elviselhetetlen könnyűsége áll, amelyben szerepel egy nevezetes részlet az utolsó Beethoven-vonósnégyesről. Ezért irányult a figyelmetek a Kundera-regényre?

Simon Izabella: Számos könyvet ismerünk még, amelyet szívesen a fesztivál középpontjába emelnénk, de Kundera regényére már egy ideje szemet vetettünk, hiszen ezer szálon kötődik a zenéhez, maga a szerző zenekritikákat is írt, édesapja Janáček-kutató volt. A lét elviselhetetlen könnyűsége egyik központi részletében bukkan fel a beethoveni „Es muss sein!” motívum, hogy megerősítse a főhős döntéshelyzetét.

Várjon Dénes: Olykor rácsodálkozom, az írókat milyen gyakran inspirálja a kései Beethoven-életmű. Tavaly a fesztiválunk „témája” a Doktor Faustus volt, amelyben fontos szerepe van az opus 111-es szonátának, de például Proustra is nagyon nagy hatást tett Beethoven. Mintha ezek a késői vonósnégyesek, szonáták kinyitottak volna egy olyan zenei világot, amely nem csak a zenészek számára jelentett inspirációt.

rap: Zenészként hiteles az, ahogy Kundera a zenéről ír?

Várjon Dénes: Igen, akkor is, ha olykor vitába szállnék vele. Az Elárult testamentumok című könyvében olyan különlegesen fogalmazza meg a janáčeki zene lényegét, mint nagyon kevesen.

rap: Hogyan látjátok a magyar kamarazenei hagyományt, amely sok-sok évtizeden át, főleg Weiner Leó óta világhírűnek számított?

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.