Lemez

A jó öreg Afrika

Daphni: Jiaolong

  • - minek -
  • 2012. november 28.

Zene

Dan Snaith megannyi nevet öltött már magára terjedelmes pályafutása alatt. A Manitobával lett híres, leginkább még csak szubkulturális körökben - ám azt elperelte tőle egy tisztességtelenségben megőszült punk. Ekkor lett belőle Caribou - aki magyarországi fellépésein járt, tapasztalhatta, hogy ez már nem holmi one-man show, hanem egy igazi csapat, ahol Snaith gondolatainak kibontása gyakorta a többiekre vár. A legutóbbi (2010-es), Swim című Caribou-album nem csupán a megérdemelt világsikert hozta el számára, de egyben megmutatta, hogy a korábban kissé más inspirációktól (például pszichedelikus pop vagy klasszikus krautrock és a hetvenes évek őselektronikus muzsikái) fűtött kanadai kifejezett technó/house érzékenységgel is bír. Megszületett tehát a harmadik alias, a Daphni, s Snaith gőzerővel adta ki (szigorúan vinilen!) mások munkáiból merítő átértelmezéseit, remixeit és teljes mértékben saját kútfőből építkező dolgait. Ebből a szempontból mintaszerű a Ye Ye című hipnotikus minimáltechnó-darab, mely a kolléga és lélektárs Four Tet Pinnacles című szerzeményével osztozott ugyanazon fekete plasztikkorongon.


Most azután albumba gyűjtve is megjelent egy kiadós csokor Daphni utóbbi bő másfél évben összekalapált, jórészt saját kiadójánál megjelent munkáiból. Akad köztük olyan is, melyet már korábban is kezükbe foghattak a megszállott viniljunkie-k, másokba legfeljebb dj-szettjeiben kóstolhatott bele a publikum. S bár ebből akár egy szedett-vedett válogatás is születhetett volna, végül egy tudatosan összeszerkesztett, határozott ívet mutató zeneanyag kerekedett ki a keze alatt. Mindenekelőtt megállapítható, hogy az egyes számok úgy adnak ki teljes egészet, hogy szinte egy cseppnyi fölösleg sincs rajtuk: éppen annyit bontakoznak és úgy csengenek le, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Snaith érdeklődése az utóbbi évek tánczenéjének számos toposzára is kiterjed, és szerencsénkre valamennyit képes kreatívan és szórakoztatóan tálalni: az obligát idézetek és a saját, már-már védjegyszerű leleményei tökéletesen épülnek egybe. Azt is tudja, hogy nem árt rögvest a közepébe vágni: a Yes, I Know látszólag egy régi soulhangmintára épülő, filterrel szétküldött house, amit azonban egyedivé tesz a Snaithre oly jellemző szintivartyogás. A formula sikerét igazolja a rejtélyes kongói Cos-Ber-Zan formáció Ne Noya című számából készült, megfontolt sebességű, tökéletesen pszichedelikus remix, ahol egymásnak feszülhet a Daphni-Snaith által annyira kedvelt afrohangulat és a szintetikus hangok örvénylése. A későbbiekben már csak gondosan adagolnia kell a hozzávalókat, s a vérpezsdítő, majdnem egzotikus ritmikát a gondosan felkent prüntyögéssel és vartyogással házasító darabokkal (mint a Light, a Pairs vagy a Jiao) egyszerűen nem tud hibázni! A záró szám, a Long űrben lebegtető, lassú diszkóritmusra ringató álomszintipopja pedig szó szerint megbabonázza a befogadót.

Jiaolong/Deep Distribution, 2012


Figyelmébe ajánljuk

A Fidesz házhoz megy

Megfelelő helyre kilopott adatbázis, telefonálgató propagandisták, aktivisták otthonát látogató Németh Balázs. Amit a Fidesz most csinál, régen a Kurucinfó munkája volt.

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.

A szürkeség ragyogása

Különös élmény néhány napon belül látni két Molière-darabot a Pesti Színházban. A huszonöt éve bemutatott Képzelt beteg egy rosszul öregedő „klasszikus”, a Madame Tartuffe pedig egy kortárs átirat, amelynek első ránézésre a névegyezésen túl nem sok köze van a francia szerzőhöz. Ez utóbbi egyáltalán nem baj, még akár erény is lehet.