Magyar Narancs: Multikulturális hangzású neve van...
Roger Moreno Rathgeb: Apám svájci, onnan a Rathgeb. A Morenót (spanyolul barna, sötét - R. J.) az iskolában ragasztották rám; annak idején sok spanyol vendégmunkás volt Svájcban, engem is annak csúfoltak. Amikor emiatt sírva jöttem haza az iskolából, anyám mondta meg, hogy cigány vagyok. Később ezt a gúnynevet választottam művésznévnek.
MN: A cigányság rengeteg alcsoportra oszlik. Ön szintó. A szintók miben különböznek a többiektől?
RMR: A cigányság csoportjai különböző irányokba szóródtak szét. A tipikus foglalkozások is megkülönböztetik őket egymástól: vannak kézművesek, muzsikusok, lókereskedők és így tovább. A szintók jöttek legrégebben Nyugat-Európába. Nekik szigorúbb törvényeik vannak, és be is tartják őket. Nálunk nincs prostitúció, a gyerek pedig szent.
MN: Nehéz önt Svájcban elképzelni. El is jött onnan.
RMR: Igen, jó harminc évvel ezelőtt. Svájcban nem szerették a cigányokat. Tőlem meg idegen a svájci mentalitás, túlságosan pénzközpontú. Amikor egyszer Hollandiában turnéztunk, az itteni muzsikusok rábeszéltek, hogy maradjak.
MN: Családi hagyomány volt a zenélés?
RMR: Egyáltalán nem. Apám könyvelő volt, anyám háztartásbeli. Én voltam a fekete bárány, mert zenéltem.
MN: Az ön zenei háttere nagyon sokrétű. Játszik közép-európai tradicionális cigányzenét, dzsesszt és popot, a szórakoztató zene sokféle válfaját. Dalszerzőként sok darabot jegyez. És egyszer csak előáll a komolyzene egyik legtekintélyesebb műfajával, egy rekviemmel. A műfaji átjárások nem ritkák, de általában fordítva: komolyzenei előadók térnek át a könnyebb műfajokra. Önnél hogyan történt ez?
RMR: Valóban nem gyakori, hogy egy cigány zenész rekviemet ír. 35 éves koromig nem tudtam kottát olvasni. Egy Maastrichtban élő magyar roma zenész, Kovács István vett rá, hogy tanuljak. Az alapoktól kellett kezdenem, g-húr, d-húr... A zenésztársaim óvtak ettől, azt mondták, el fogja rontani a fülemet, ha kottában gondolkozom. Ostobaság, a fülem ugyanaz, mint azelőtt. A kottaolvasással csak gazdagodtam.
MN: Az Auschwitz-rekviem az első klasszikus zenei darabja?
RMR: Nem, az első egy szimfonikus költemény volt. Mindig is szerettem volna nagyzenekarra írni.
MN: Be tudja magát sorolni valamilyen kortárs zenei stílusba?
RMR: Talán neoromantikusnak tarthatom magam. Sok magyar cigányzenét hallottam, jól ismertem a 100 tagú magyar cigányzenekart, Lakatos Sándort, Lendvay Józsit. Ez a zene nagyon harmóniagazdag. Ilyen az én zeném is. Melodikus zenét írok, nem nagyon "modernet".
MN: És hallgat kortárs zenét?
RMR: Igen, és vannak köztük nagyon érdekesek. De nem nagyon pihentető...
MN: Hogyan merült föl, hogy Auschwitzról írjon? Egyáltalán hogyan került oda? Volt a családban áldozat?
RMR: Az enyémben nem. A feleségem családjából sokan pusztultak el a náci táborokban. De Auschwitzba egy cigányzenei fesztivál miatt mentem. Addig csak olvastam a haláltáborokról, képeket, filmeket láttam. Gondoltam, ha már ott vagyok, megnézem. Rettenetes hatást tett rám. Amikor ott voltam, nagy nyilvános vita zajlott a lengyelek és a zsidók között annak kapcsán, hogy egy lengyel pap felállított egy keresztet a tábor előtt. Milliónyi holttest fölött még mindig a valláson vitatkoztak. Én akkor elhatároztam, hogy zenei emlékművet állítok az áldozatoknak - mindenkinek, származástól, vallástól függetlenül, hiszen mindenki egyformán szenvedett ott.
MN: De sokáig nem tudott írni.
RMR: Igen, nagy harc volt ez önmagammal. Nem tudtam, hogyan és mit írjak. Szimfóniát? Az valahogy túl szokványos. Egy komponista-karmester barátom javasolta a rekviem műfaját - de előbb meg kellett tanulnom, mi az. Nem vagyok katolikus, úgyhogy nem tudtam. Mivel a rekviem egy mise, felmerülhetett az is, hogy a táborokban megsemmisített emberek többsége nemhogy keresztény nem volt, hanem sokan semmilyen valláshoz nem tartoztak. De mivel a rekviem egy halotti szertartás, én úgy értelmezem, hogy általános érvényű.
MN: A műfaj a nyelvet is meghatározta.
RMR: Igen, ez is fontos kérdés volt. Írjak angol szövegre, a mai világnyelvre? Nem illett volna ide, és a cigányok általában nem tudnak angolul. A német szóba sem jöhetett. Ha cigány szövegre írok, akkor melyikre, hiszen sok van, és az egyik nem érti a másikat. És a darabot nemcsak a cigány, hanem minden áldozat emlékére írom, aki a táborokban elpusztult. Úgy gondoltam, a latin nagyon alkalmas, mert semleges - mindenkitől egyenlő távolságra van. A rekviemszöveg számomra nem vallási textus. A pokol sem túlvilági valami, hanem éppen az, amit mi itt, ebben a földi világban létrehoztunk.
MN: Hogy érzi magát most, hogy megírta a darabot?
RMR: Nagy megkönnyebbülést jelent, komponistaként és emberként egyaránt; nagyon kemény volt mindkét szempontból. Ez a fejezet most lezárult, a mű pedig már önálló életet él.
MN: Kapott-e személyes visszajelzéseket?
RMR: Az amszterdami ősbemutató után több száz e-mailt kaptam, mindenféle emberektől. Köszönetet mondtak, és sokak számára szintén megkönnyebbülést jelentett. Egy idős zsidó asszony megírta, mi történt vele. Másfél évesen került a theresienstadti munkatáborba. Végül megmenekült, de egész életében rettenetesen félt mindentől, ami német, még a nyelvtől is - ha csak meghallotta, rohamokat kapott. Nem sokkal az Auschwitz-rekviem bemutatója után, amelyen ő is jelen volt, a tengerparton sétálva valaki németül kért tőle felvilágosítást. Ösztönösen, probléma nélkül, nyugodtan válaszolt németül. Megszabadult valamitől.
MN: Van valami a cigány zenéből a Rekviemben?
RMR: Van. Nem dallam, hanem egy tipikus motívum, ami a cigány hangsorra épül: egy jellegzetes ereszkedő moll-motívum. Egyfajta keleti hangzás. A zsidó zenéhez is hasonlít; ezek a hangzások mind rokonok. Olyan népek hangjai, amelyeket ki akartak irtani - de ez a zene is jelzi, hogy nem sikerült. Még mindig megvagyunk.
MN: A rekviem az amszterdami ősbemutató után hat európai nagyvárosban hangzik el. Szó volt róla, hogy Auschwitzban is előadják.
RMR: Igen, az volt az álmom, hogy ott legyen a premier. Beszéltem a tábor igazgatójával, aki azt mondta, természetesen nagyon örül a projektünknek, de nem szeretné elkezdeni, hogy zenés előadások legyenek a táborban - ha ez elhangzik, akkor jönnek a többiek is. Ezt teljesen megértettem. Elkezdtünk más helyet keresni, templomot vagy hangversenytermet, de amit ott, Oswieţcimben találtunk, túl kicsi volt, vagy nem volt templomi orgonája, ehhez pedig az kell. A Müpában ez megvan.
MN: A mű szokásos szimfonikus zenekarra, orgonára, kórusra és szólóénekesekre íródott.
RMR: Igen, de elő lehet adni csak kórussal és orgonával is, mert készítettem egy zongorakivonatot is.
MN: A darabbal a Roma és Szintó Filharmonikusok nevű zenekar turnézik, amely csak vonósokból áll. Kik ők?
RMR: A zenészek mind különböző európai szimfonikus vagy operazenekarokban játszanak, és speciális projektekre állnak össze. A tagjai mind szintók és romák, ezért van egy saját, jellegzetes hangzásuk. És nem utolsósorban érzelmileg is tudnak azonosulni a darabbal, mert szinte mindegyikük családjában vannak holokausztáldozatok. A kórus- és szóló szólamokat minden városban helyiek éneklik, és a fúvósok is helyiek. Egyébként a fúvósszólamok megírása volt a legnehezebb, mert én vonósokon és billentyűsökön játszom, de fúvósokon nem. A próbákat a szerbiai cigány származású karmester, Ricardo M. Sahiti vezeti, aki a belgrádi és a moszkvai konzervatóriumban tanult, és többek között Eötvös Péter mesterkurzusán is részt vett. Magyarországon is többször vezényelt már. Ahogy haladt előre a projekt, egyre nőtt is - az Auschwitz-rekviem bemutatása mellett lesznek filmek, előadások és kiállítások is.
MN: Ön mindenütt jelen van az előadásokon. Mennyire volt elégedett az eddigiekkel?
RMR: A vokális rész néha problematikus, ha amatőrök adják elő. Ehhez képzett hangok kellenek, komoly teherbírással. Azt hiszem, Magyarországon ezzel nem lesz probléma, a Szent Efrém Férfikar és a szólisták is kitűnőek.
MN: Az Auschwitz-rekviem már megy a maga útján. Folytatja a komponálást?
RMR: Igen, most a 12. opusomnál tartok: egy oratóriumon dolgozom, amely a cigányság történetét dolgozza fel, Indiától kezdve.
MN: Ezek szerint általában nagyszabású formákban gondolkodik - nagyzenekar, kórus, szólisták...
RMR: Igen, az oratórium a Auschwitz-rekviemnél is nagyobb lesz. De továbbra is játszom szórakoztató zenét, van egy saját együttesünk a feleségemmel. Meg kell élni valamiből - a komponálás erre nem alkalmas.
MN: Van-e cigány identitása?
RMR: Természetesen van. És mint sokan, én is megharcoltam ezzel. Mikor 12-13 éves koromban az iskolatársak gúnyolódásából megtudtam, hogy anyám révén cigány vagyok, ez évekre identitásválságot okozott. Persze éreztem eleve, hogy "valami baj van velem", nem vagyok én tipikus svájci, az a nagy rend nem az én világom. Amikor Hollandiába kerültem, egy itteni roma család befogadott, adott nekem egy lakókocsit, abban laktunk és utaztunk, és rájöttem, hogy ebben az életben vagyok otthon.
MN: Tapasztalt-e felnőttként is diszkriminációt?
RMR: Nagyon is. Itt is vannak régi és újnáci fészkek. Volt, hogy jöttek éjszaka, palackokkal dobálták meg a lakókocsinkat, ordítoztak, hogy kár, hogy minket nem sikerült elgázosítani... A hetvenes-nyolcvanas években még hagyján volt, de vagy tíz éve egyre súlyosbodik a helyzet itt is. A gyerekeim Németországban tanultak. Az egyik lányom sírva jött haza, hogy a tanára az osztályban ellenségesen beszélt a cigányokról, célzatos képeket mutatott róluk, azt is megkérdezte a lányomtól, hogy én szoktam-e mosakodni... Bementem, beszéltem az igazgatóval; az a tanár azóta már nincs ott.
MN: Gondolja, hogy lehet ezen változtatni?
RMR: Azt hiszem, ez a darab is alkalmas rá. Május 4. itt mindig holokauszt-emléknap. Idén ezen a napon kiemelten emlékeztek meg a cigány áldozatokról, és nemrégiben meghívott a kulturális államtitkár, hogy megbeszéljük, hogyan tovább. Talán változik valami. Aki a zenéjével segít valakin, az rosszat nem csinálhat.
