A túlzás nélkül a kilencvenes évek egyik legnagyobb hatású zenekarának nevezhető Faith No More jó tízéves mosolyszünet után alakult újjá 2009-ben, hogy körbeturnézza a világot a nagy összeborulás keretében összerakott nosztalgiaműsorával, amellyel a Szigeten is jártak abban az évben (néhány évre rá pedig a Volt Fesztiválon játszottak nálunk).
| ||
Noha a Faith No More lassan hat éve újra létezik, és folyamatosan koncertezik is, Mike Patton énekes és kompániája furtonfurt elhajtotta azokat az újságírókat, akik egy lehetséges új lemez iránt érdeklődtek náluk. De mivel a feloszlás idején azt is belengették, hogy soha nem jönnek össze újra, a kicsit is rutinosaknak azonnal nyilvánvaló lehetett, hogy egy ilyen kaliberű kreatív agyakból álló zenekar egyszerűen nem fogja kibírni, hogy ne írjon friss dalokat. A Sol Invictusra mindenesetre jó sokat kellett várni: a legutolsó, hivatalos Faith No More-lemez, az Album Of The Year 1997-ben jelent meg, és azóta bizony eltelt tizennyolc év, ami már csak a Guns ’N’ Roses sajátos ténykedéséhez mérhető.
A hezitálás viszont teljesen érthető, hiszen a Patton-éra Faith No More-ja gyakorlatilag faltól falig hibátlan lemezeket készített a The Real Thingtől a már említett Albumig, méghozzá úgy, hogy egy-egy újabb Faith No More-mű hallatán általános reakció volt a tarkóig szaladó szemöldök, és jó pár alkalommal csak hosszú idő után esett le a hallgatóknak az aktuális anyag zsenialitása. Így volt ez anno a slágeres Real Thing után érkező barátságtalan, elborult Angel Dustnál, és így lesz most is, hiszen ahogy egy külföldi kritikában találóan megfogalmazták, a Sol Invictus a 2010-es évek Angel Dustja, legalábbis ami a nehezen emészthetőséget és a furcsaságot illeti.
Mike Patton zseniális énekdallamai és elmebeteg váltásai persze megmaradtak, ahogy a billentyűkkel bőven megszórt, kevésbé gitár-, inkább ritmuscentrikus dalok is. A kettes Superhero, ami már korábban is kijött ízelítőként, már-már zenei trollkodásnak beillő billentyűfutamra épül, amire Patton majdhogynem a ministrys Al Jourgensen módjára recseg rá. A Rise Of The Fall lelazultan slattyogó alapja olyan, mintha egy balkáni lakodalmasrock-zenekar próbálkozna Faith No More-feldolgozással (meglepően jól, teszem hozzá, de a végeredmény akkor is szórakoztatóan bizarr), a Black Fridayé az album legkirályabb, üvöltözésbe hajló refrénje, az első kislemezként kijött Motherfucker pedig egy álkomolykodó marhaság, amely azonnal megszeretteti magát a hallgatóval. Jó tucatnyi hallgatás után azonban még mindig azt érzem, hogy legalább háromszor ennyi kell ahhoz, hogy a lemez igazán kinyíljon az ember előtt – de azt már most leszögezhetjük, hogy ez a cél mindenképp megéri a fáradságot.
Ipecac, 2015
