A király visszatér - Mennyire jó már a visszatérő Faith No More

  • V. Á.
  • 2015. június 7.

Zene

Itt az új lemez, a Sol Invictus. Töltsön egy kánikulai délutánt Mike Pattonnal!

A túlzás nélkül a kilencvenes évek egyik legnagyobb hatású zenekarának nevezhető Faith No More jó tízéves mosolyszünet után alakult újjá 2009-ben, hogy körbeturnézza a világot a nagy összeborulás keretében összerakott nosztalgiaműsorával, amellyel a Szigeten is jártak abban az évben (néhány évre rá pedig a Volt Fesztiválon játszottak nálunk).

false

 

Fotó: Dustin Rabin

Noha a Faith No More lassan hat éve újra létezik, és folyamatosan koncertezik is, Mike Patton énekes és kompániája furtonfurt elhajtotta azokat az újságírókat, akik egy lehetséges új lemez iránt érdeklődtek náluk. De mivel a feloszlás idején azt is belengették, hogy soha nem jönnek össze újra, a kicsit is rutino­sak­nak azonnal nyilvánvaló lehetett, hogy egy ilyen kaliberű kreatív agyakból álló zenekar egyszerűen nem fogja kibírni, hogy ne írjon friss dalokat. A Sol Invictusra mindenesetre jó sokat kellett várni: a legutolsó, hivatalos Faith No More-lemez, az Album Of The Year 1997-ben jelent meg, és azóta bizony eltelt tizennyolc év, ami már csak a Guns ’N’ Roses sajátos ténykedéséhez mérhető.

A hezitálás viszont teljesen érthető, hiszen a Patton-éra Faith No More-ja gyakorlatilag faltól falig hibátlan lemezeket készített a The Real Thingtől a már említett Albumig, méghozzá úgy, hogy egy-egy újabb Faith No More-mű hallatán általános reakció volt a tarkóig szaladó szemöldök, és jó pár alkalommal csak hosszú idő után esett le a hallgatóknak az aktuális anyag zsenialitása. Így volt ez anno a slágeres Real Thing után érkező barátságtalan, elborult Angel Dustnál, és így lesz most is, hiszen ahogy egy külföldi kritikában találóan megfogalmazták, a Sol Invictus a 2010-es évek Angel Dustja, legalábbis ami a nehezen emészthetőséget és a furcsaságot illeti.

Mike Patton zseniális énekdallamai és elmebeteg váltásai persze megmaradtak, ahogy a billentyűkkel bőven megszórt, kevésbé gitár-, inkább ritmuscentrikus dalok is. A kettes Superhero, ami már korábban is kijött ízelítőként, már-már zenei trollkodásnak beillő billentyűfutamra épül, amire Patton majdhogynem a ministrys Al Jourgensen módjára recseg rá. A Rise Of The Fall lelazultan slattyogó alapja olyan, mintha egy balkáni lakodalmasrock-zenekar próbálkozna Faith No More-feldolgozással (meglepően jól, teszem hozzá, de a végeredmény akkor is szórakoztatóan bizarr), a Black Fridayé az album legkirályabb, üvöltözésbe hajló refrénje, az első kislemezként kijött Motherfucker pedig egy álkomolykodó marhaság, amely azonnal megszeretteti magát a hallgatóval. Jó tucatnyi hallgatás után azonban még mindig azt érzem, hogy legalább háromszor ennyi kell ahhoz, hogy a lemez igazán kinyíljon az ember előtt – de azt már most leszögezhetjük, hogy ez a cél mindenképp megéri a fáradságot.

Ipecac, 2015


Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.