Magyar Narancs: 1995-ben kezdte világ körüli turnéját, amit az a nemzetközi felháborodást kiváltó esemény indított el, mikor a zapatista gerillák és a mexikói kormány többszöri egyeztetés ellenére sem írták alá az indiánok jogait biztosító San Andrés-i egyezményt.
Sonia Amelio: Az Ejército Zapatista de Liberación Nacional 1994-ben hallatott először magáról, amikor a kisemmizett indián őslakosok Subcomandante Marcos vezetésével elfoglaltak hét Chiapas állambeli várost, és ezzel kezdetét vette a zapatista felkelés. Az indiánok földet, szabadságot, emberi jogokat követeltek, a kormány pedig a civil lakosságot sem kímélő fegyveres megtorló akciókkal válaszolt, és a katonaság megszállta az államot. Mexikó lakossága azonban a fegyveres hatalommal szemben olyan mértékben támogatta a gerillákat, hogy hamarosan tűzszünetet kötöttek. Eredménytelen tárgyalások hosszú sora kezdődött, és mikor 1995. április 21-én sem írták alá az egyezményt, megérett bennem az elhatározás, hogy én is tegyek valamit e cél érdekében, és művészeti keresztes hadjáratot indítottam a békéért. A mostani előadás az esemény 16. évfordulójára készült. A célom az volt, hogy a művészetemmel békességet hirdessek nemcsak politikai, hanem bármiféle konfliktussal terhelt közegben.
MN: A Művészet a békéért keresztes hadjárat nevet viselő, kontinenseket átszelő előadás-sorozata során nemcsak különböző kultúrákat, de különös helyeket is alkalma volt megismerni.
SA: Számomra valamennyi emberi lény egyforma és egyenlő. Több mint 70 darabot állítottam színpadra, és ezeket 88 országban mutathattam be. Felléptem a világ neves színházaiban és operáiban, de szerepeltem már börtönökben is. Talán hihetetlen, de minden ország kitörölhetetlen nyomokat hagy a szívemben és magától értetődően a karrieremben is. A fellépéseim folyamatosan tanítanak, a közönségem pedig utólagosan is táplál engem.
MN: Munkásságát tanulmányozva kellemes meglepetésre bukkantunk: repertoárjának egyik állandó darabja Paganini capriccióinak Liszt Ferenc által átdolgozott változatán alapul. Milyen a kapcsolata Liszttel?
SA: Külön öröm számomra, hogy így - és véletlenül - a fellépésem is része lehet a kiváló zeneszerzőről megemlékező rendezvénysorozatnak. Elkötelezettségem a zongoraművész Liszt iránt meglehetősen messzire nyúlik vissza. Hatéves koromban debütáltam zongoristaként, zenei konzervatóriumot is végeztem, a romantikus zeneszerző darabjainak rajongója vagyok. Sőt, a konzervatórium záróvizsgáján is Liszt első zongoraversenyét játszottam. Zenei, valamint klasszikusbalett-képzésben részesültem egyidejűleg, mindkettőért rajongtam, és amikor választanom kellett volna, melyik pályát folytassam, képtelen voltam lemondani bármelyikről.
MN: És ekkor fedezte fel ezt az apró ősi hangszert, amit nem önmagában használ, hanem ötvözi más műfajokkal?
SA: Igen, elkezdtem kétségbeesetten kutatni egy olyan hangszer után, amit úgy használhatok, hogy közben nem kell lemondanom a táncról, vagyis egyszerre zenélhetek és balettozhatok. És megtaláltam ezt a pici ébenfa csodát. A krotalum olyan, mint a kasztanyetta, de ha így nevezném, mindenki a flamencóra gondolna, ami az egyetlen műfaj, amit nem táncolok. A krotalum valószínűleg egyiptomi eredetű, és a fáraók Nílus menti pazar ceremóniáin használták először a táncosok, majd a görögökön keresztül érkezett Spanyolországba, ahol kasztanyettának vagy palillónak nevezték. Azonban én úgy akartam használni, mint egy zongorista: a zongorista technikai tudásával, ritmikus, melodikus hangszerként. A krotalum megadta nekem azt a szabadságot, mintha zongorakoncertet adnék egy másik hangszeren, miközben balettozom. Ez a fúzió csak a zenei tanulmányaimnak köszönhetően sikerülhetett. Akár önállóan, akár szimfonikusokkal lépek fel, a darab eredeti zongorapartitúráját játszom a krotalummal. A hangszer másként szólal meg, attól függően, hol ütöm össze, ez viszont már összefügg azzal, mit teszek a lábammal, és milyen cipőben - kemény karaktercipőben vagy balettcipőben - táncolok.
MN: Tanult színészetet is, számos nemzetközi és mexikói filmben szerepelt, ezt a pályát azonban viszonylag korán elhagyta. Miért?
SA: Azt gondolom, egy balett-táncos nem lehet tökéletes, ha nem színésznő is egyben. A sors úgy hozta, hogy Emilio Fernandez rendezőnek megtetszett az arcom, és felkért első szerepemre, amivel aztán két díjat is nyertem. Tizennégy filmben szerepeltem, többek között Sam Peckinpah és Alejandro Jodorowsky rendezésében. Játszottam színházi darabokban és szappanoperában is. De mindennek megvan a maga ideje. Az én sorsom a tánc és a zene, és ezt hároméves korom óta tudom. Semmiért nem cserélném el a közvetlen kapcsolatot a publikummal, ami egy filmszerep esetében nem adatik meg.
MN: Díjakban nem szűkölködik: mintegy 360 nemzetközi elismerés birtokosa, az orosz államelnök pedig júniusban adta át önnek a Puskin-érmet.
SA: Oroszországhoz különös kapcsolat fűz, szinte olyan, mintha a második otthonom lenne. Első alkalommal jártam a Szovjetunióban, mikor Aram Hacsaturján nekem dedikálta a Valenciai özvegyet, amit a Bolsoj Balettel volt szerencsém előadni. Kitüntetés számomra, hogy a művészetért végzett tevékenységemet kiemelkedőnek értékelték Mexikó és Oroszország viszonyában, és a Puskin-éremmel is elismerték. Azt hiszem, nemcsak én, de Medvegyev elnök is könnyekig meghatódott. Nem hiszek a szerencsében, csak a fáradhatatlan munkában és a kitartásban. Pályám során nem részesültem ösztöndíjakban és más támogatásokban, mindenhová a kitartó és fegyelmezett munka juttatott el. Nem a közönség elismerésére gondolok munka közben, hanem arra, hogyan javíthatok a tudásomon. Egy balettosnak tanulnia kellene zenét, színészetet, koreográfiát és világítástechnikát is. Napi 6-10 órát gyakorolok, egy darab színpadra állítása pedig hónapokba, olykor több mint egy évbe telik. Úgy vélem, hogy minden, ami a színpadon történt velem, a folyamatos fejlődésemet szolgálta. Boldog és elégedett ember vagyok. Megadatott, hogy azt csinálom, amit megálmodtam: megalkottam Sonia Amelio stílusát, és bátran mondhatom, hogy ezt szereti és elismeri a világ. A koreográfiáim olyanok nekem, mint a gyermekeim, mert a művészetnek szenteltem minden időmet - az életemet. A szeretőim sora pedig végtelen: Bach, Beethoven, Mozart, Liszt, Paganini és sokan mások. Hiszek a női erőben és energiában - a nők fantasztikus dolgokra képesek. De egy jó partner sokat segíthet mindenben.
Torma Beatrix
A koncert
Ne kerteljünk: a Fészekben látott produkció nem volt több gondolattalan szépelgésnél, lehangoló kellemkedésnél. A másfél órás műsornak a pár perces számok csak a felét jelentették, a másik része a mexikói nagykövet asszony meghatott köszöntőjéből, Amelio kenetteljes szónoklataiból (béke, szeretet, köszönetnyilvánítások) és vég nélküli tapsorkánokból állt. Különösen kínosak voltak a dokumentumfilm-részletek, amelyek a "világhírű művész" karrierjét dicsőítették gátlástalanul. Míg mi a dicshimnuszokat hallgattuk, Amelio újra és újra átöltözött: fehér selyemruha, diadém és mexikói színekben játszó pompon is előkerült. A műsorszámok felvillantották az egykor talán érdekes, bár vélhetőleg mindig is túlértékelt művészi koncepció nyomait: a kasztanyetta mint a szimfonikus zenekar része, a balett és a népi ihletésű táncok keveredése, illetve ezek egyidejű alkalmazása adják Amelio sajátos stílusát. De az, hogy Brahms felvételről bejátszott magyar táncait kasztanyettával kíséri, most inkább tűnt kétségkívül ügyes vásári mutatványnak, mint művészi invenciónak. A bántóan érzelgős, hangulatfestő táncos interpretációknál pedig csak az előadó szinte riasztó, konstans kényszermosolya volt elkedvetlenítőbb. A töretlenül lelkes spanyolos közönség tetszése talán annak is szólt, hogy idős kora ellenére Amelio még mindig majdnem jól táncol - de ezt esztétikailag nehéz értékelni. A hat évtizedes karrierje végén járó előadó görcsös vágya a sikerre, nagyszínpadi gesztusai a kamarateremben, önmaga ünnepeltetése zavarba ejthette volna a közönséget. De nem: a végén megint óriási ováció, hangos hurrázás, miközben a kritikus csendesen somfordált ki élete legszomorúbb haknijáról.
- urfi -
Fészek Művészklub, október 27.
