A művészetről, az újításról és a hagyományról, az alkotásról és a kritikáról, s persze a német derekasságról és a német kultúráról oly sokat eláruló Mesterdalnokok jócskán megsínylette a Wagnertől a nácikig meghúzható ideológiai ívet, s egyáltalán Hitler kedvenc operájának státusát, amely azért nem teljesen véletlenül találta meg épp ezt a német középkori környezetben játszódó vígoperát. (A víg özvegy esetében, ugye, már jóval nehezebb lenne megokolni ezt a sokkal inkább megterhelő, semmint kitüntető rokonszenvet.) Talán ez is közrejátszott abban, ám aligha kizárólagosan, hogy a Budapesti Wagner-napok megálmodója, Fischer Ádám épp ezt a dalművet hagyta utolsó gyanánt - A bolygó hollandi kivételével - most immár teljessé vált Wagner-ciklusában. Aligha kizárólagosan, írtuk, hiszen a leghosszabb és a legtöbb szereplőt felvonultató Wagner-opera egyebekben sem könnyű falat, s furcsamód a Müpa falai közt részben éppen amiatt, amit a nagy operaesztéta, Fodor Géza így fogalmazott meg: "rendezés szempontjából A nürnbergi mesterdalnokok Wagner legproblémátlanabb operája".
Merthogy a kiállításában historizáló, előadásmódjában pszichológiai realista színrevitel a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem pódiumán legalább felerészben bizonyosan kudarcra ítélt vállalkozás lenne. Michael Schulz és kreatív csapata így új utat keresett, s - bocsássuk előre! - új utat is talált a közeghez alkalmazkodó előadás számára: az évszázados előadási hagyományt továbbvivő és átszínező, a realista ábrázolást fenntartó és finoman-durván elrajzoló, a játék harsányságát nem restellő, hanem kiemelő, valóban "víg", azaz megnevettető produkcióval, amely az ellenpontok hangsúlyos kitételekor sem válik a mű iránt ellenségessé, de még csak hűvössé sem. Mi több, Wagner operája ezúttal mintegy önmagán belülre kerül, hála a koncertszerűség gesztusait játékosan kezelő előadásnak, ahol az énekesek kezébe fogott kottakiadás templomi énekeskönyvként csakúgy értelmező kellékké válik, ahogyan a suszter és poéta, Hans Sachs is a Mesterdalnokokba merülve gondolkozik a harmadik felvonás elején a világról, önmagáról és persze magasabb mesterségéről, hiszen e legalább annyira művész-, mint polgári operában az életproblémák rögvest művészi-technikai problémaként is tételeződnek.
Minden alkotást a maga saját szabályai szerint vizsgáljunk - tanítja a mindenkori kritikust e művében Wagner, aki egyébiránt nagyjából Petőfivel érthetett egyet: a szabály "a sánta középszerűség mankója". Innen tekintve túljátszott pillanataival együtt is életerős és szerethető előadássá állt össze a hangulatteremtő díszletezés föladatát egy-egy oltárképként kihajtható Dürer- vagy Bosch-illusztrációval tökéletesen megoldó produkció. A rendezés néhány ponton a bohózat felé mozdította a művet, de a megvalósítás visszaigazolni látszott e döntést: az elviselhetetlen, parókás pojácává elcsúfított Bo Skovhus mint művészzakós-csokornyakkendős dilettáns éppúgy nem tartózkodott az erős eszközöktől, mint a gunyorosan karakterizált mesterdalnoki testület egyik-másik karikatúraalakja. Mellettük az apai szeretetnek (Veit Pogner), a leányos érzelmi zűrzavarnak (Éva), de még a kishivatalnoki fontoskodásnak (Éjjeliőr) is jutott külön szín és gesztus, s a szereposztásnak hála: jutott hang is.
A költő-suszter szerepét ezúttal egy mackós alkatú, ám kimondottan fiatal, negyvenhez közeli brit bariton, James Rutherford alakította, aki a szerephagyománynál ifjabb külsejével eleve átrajzolta a fiatal szerelmeseket végül összeboronáló, ám előbb még a szeme előtt eladó lánnyá felcseperedett Éva által megperzselt özvegyember figuráját. A Sachsként már Bayreuthban is bizonyított énekes alapvetően derűs személyiséget és bársonyosságában is nagy teherbírású hangot, érzéki hangegyéniséget állított elénk. Mellette vagy tán kissé előtte egy másik mesterdalnok személyisége vált valósággal körüljárhatóvá: Eric F. Halfvarson Pogner aranyművese az operai jó atyák típusából kiemelkedő, testmeleget árasztó, életes alak gyanánt ámultatta a csodálatos basszista tehetségét. Bo Skovhus énekesként is perfekt intrikusi-komikusi jutalomjátéka vagy épp Annette Dasch cserfes-kapható Évája szintúgy ünneplést érdemelt, míg a rokonszenves fellépésű Klaus Florian Vogt (Stolzingi Walther) tenorjából a biztató és formátumos kezdés után alig valamicske maradt az előadásvégi versenydalra.
Habár az MR Szimfonikusok zavaró feszültség közepette és ennek következtében helyenként széttartó Nyitánnyal indították a Mesterdalnokokat, azért a zenei megvalósítás ezúttal is luxusszintűnek bizonyult: megtáltosodó zenekari teljesítménnyel, az MR Énekkar és a Nemzeti Énekkar együttesen véghezvitt kóruscsodájával. Fischer Ádám érezhetően kamarazenei igényességgel és hihetetlen empátiával végezte munkáját, s ennek megannyi drágakő-tisztaságú részletet, egészében pedig az objektív időtartamára rácáfolóan lendületes interpretációt köszönhettünk.
Budapesti Wagner-napok, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, június 8.
