„A mű az 1607-es eredeti változatban szólal meg”, „az első változat rekonstrukciója”, „olyat láthatnak, amit 400 éve senki”: Fischer Ivánék kommunikációja szokás szerint ezúttal is profinak, roppant hatásosnak – és egy kissé megtévesztőnek bizonyult. Részben azért, mivel perdöntő módon nem igazolható, hogy színpadi formában, Monteverdi zenéjével valóban létezett az a befejezés, amely Alessandro Striggio szövegkönyvében állt (ahol is Orfeo nem a halhatatlanok közé emelkedik, hanem a vad bakkhánsnők áldozatává válik). Részben és főként pedig azért, mivel enyhén meghökkentő az eredetiség deklarálása egy olyan esetben, amikor e rekonstrukció megvalósításához Monteverdi operamuzsikájából el kell hagyni több számot, hogy azok helyébe 21. századi komponista, jelesül Fischer Iván Monteverdi-imitációja kerüljön.
Mindez azonban nem kelthetett érdemi tartózkodást a produkcióval szemben, mivel az a zene hatalmát az Orpheusz-mítoszhoz és az Orfeóhoz méltó és kongeniális módon bizonyította. Legelsősorban a zenekar, amely a continuóban is tevékeny részt vállaló Fischer irányítása alatt a legjobb historikus együttesek színvonalán, érzékien plasztikus és kirobbanóan életteli teljesítményt nyújtott. Anneke Boeke furulyaszavától a cink, a dulcián meg a theorba megszólalásaiig minden zenekari pillanat kínált valami gyönyört, s ez még a szokott pesti koncertdömpingtől meg a lemezkínálattól elkényeztetett műélvezők számára is jócskán különleges élmény lehetett.
Akárcsak a prológbeli Zene meg Eurüdiké rövid szólamait éneklő Baráth Emőke hangja és hibátlan előadói kultúrája: honfiúi elfogultság nélkül is ő volt a szereplőgárda igazi éke. Bizony részben már azért is, mivel a megjelenésével krisztusi allúziókat ébresztő Valerio Contaldo szolid, tehát szilárd és megbízható vokális produkciója a címszerepben nemigen keltett féktelen elragadtatottságot. Azonban ő is, ahogy majd’ mindahány kisebb szerep megformálója, egy pillanatra sem adta alább a legszigorúbb mérce szerinti jó (világ)színvonalon.
Fischer rendezése és Sigrid T’Hooft koreográfiája ötletesen, változatos képzőművészeti utalásokkal, dévaj humorral és egészében rokonszenves mértéktartással szolgálta az előadás sikerét. A színre állítói fantázia egyenlege csupán a 3. és 4. felvonásban jelzett némi deficitet: az alvilági révész, Kharón csoszogva mozgásra késztetett ladikjának hosszas ingajáratai során. A szünet nélkül játszott Orfeo ötödik felvonása azután pikáns mozzanatokban gazdag bacchanáliát és szatírjátékot hozott elénk, immár Fischer Iván zenéjével. Ezt a vad zárójelenetet éppenséggel az tette könnyen elkülöníthetővé és megkülönböztethetővé a korábbiaktól, hogy akárcsak egy jó paródiában, úgy ebben a szakaszban is sűrítettebben voltak jelen a Monteverdire jellemző megoldások, mint magában Monteverdi zenéjében.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, szeptember 18.
