Interjú

„Hogy elmosódjanak a határok”

Móser Ádám zeneszerző, harmonikás

Zene

A ¡Nosnach duó tagjaként játssza saját, francia, zsidó, argentin, balkáni zenék ihlette szerzeményeit. Emellett számtalan zenekarban és stílusban is muzsikál: koncerteken, színházakban, de fellépett már a 47-es villamoson is.

Magyar Narancs: Milyen érzés egy villamoson játszani?

Móser Ádám: Izgalmas volt az is, ahogy a jármű mozgott, de igazából az volt az érdekes, hogy zenélés közben megfigyelhettük, hogyan reagálnak az emberek. Volt, aki úgy csinált, mintha nem történne semmi, mások kifejezetten élvezték. Szerencsére senki sem fogadta rosszul.

MN: Egyszerűen csak felszálltatok a hangszerekkel?

MÁ: Nagyjából így történt, de azért volt előtte egyeztetés. A Budapest Ritmo fesztivál szervezői lebeszéltek mindent a BKV-val. A Móricz Zsigmond körtérről indultunk, felszálltunk, játszottunk, mentünk két megállót, leszálltunk, megvártuk a következő villamost, és így ment egészen a Deák térig. Az egész a Budapest Ritmo promóciója volt – csináltak belőle egy videót, hogy a fesztivált, azon belül is az első napi showcase-t reklámozzuk, amelyen a ¡Nosnachhal mi is fellépünk.

MN: Hasonlóan extrém körülmények között játszottál már?

MÁ: Ágoston Béla Agostones nevű zenekarával városnéző kisvonaton játszottam, de játszottam már csónakban és szekéren is.

MN: Mit vártok a Budapest Ritmo show­case-től?

MÁ: Ez a fellépés elősegítheti, hogy kilépjünk a nemzetközi porondra, mivel a Budapest Ritmón sok külföldi szervező és mene­dzser megfordul. Persze sok múlik a szerencsén, hogy éppen az legyen ott és hallgasson meg minket, aki lát is bennünk fantáziát. De egy ilyen eseményen legalább ennyire fontos az is, hogy olyan zenészekkel, zenekarokkal ismerkedhetünk meg, akikkel a közös munka és fellépés is elképzelhető a későbbiekben.

MN: Mit jelent az, hogy ¡Nosnach?

MÁ: A francia „chanson” szó fordítva leírva. De mivel a zenénk a sanzonok mellett elsősorban az argentin tangótól és a klezmermuzsikától ihletett, a szó elejére fordított felkiáltójelet tettünk, mint a spanyolban, az meg szerintem elég „zsidós” hangzású, ha azt mondjuk: „nosnach”.

MN: Hogyan találtatok egymásra Kertész Endre csellistával?

MÁ: Úgy öt éve kezdtem el írni, majd játszani ezeket a számokat, akkor még szólóban. Endrével egy közös barátunk hozott össze azzal a céllal, hogy trióban játsszunk. A trióból nem lett semmi, de miután Endrét megismertem, hamar kiderült, hogy nagyon hasonlóan gondolkodunk a zenéről, az improvizációról. Attól kezdve duóban játsszuk a számaimat.

MN: Mint a jazzben? Van egy téma, és arra improvizáltok?

MÁ: Nagyjából igen. Amikor írok egy számot, nyilván van téma és harmóniamenet, és erre improvizálunk. De csak ketten vagyunk, ezért jóval precízebben kell hangszerelni, mivel nincs dob-bőgő kíséret.

MN: A cselló vagy a harmonika a szólóhangszer?

MÁ: Egyensúlyra törekszünk. Váltogatjuk a szólókat, és felváltva kísérjük egymást. Nagyon olcsó megoldás lenne, ha a harmonika játszaná a kíséretet, a cselló pedig a dallamokat.

MN: Mint mondtad, a sanzonok világa, a klezmer, az argentin tangó keveredik a zenétekben…

MÁ: …és van egy kis balkáni hangulat is.

MN: Miért kell ezt így összekeverni?

MÁ: Nekem a zene a kultúrák találkozását jelenti, nem gondolom, hogy a stílusokat el kell választani egymástól. Mondok egy példát. Az egyik számom 7/8-os, tehát abszolút balkáni ritmikájú, de egy francia sanzon harmóniamenetét vettem alapul, miközben klezmer­skálákat használok, és ezzel talán sikerült is valami újat, egyedit létrehozni. Legalábbis ezt vettem ki abból, hogy az egyik koncert után odajött hozzám egy hetven év körüli néni azzal, hogy nem emlékszik, mi ennek a sanzonnak a címe, de gyerekkorában ez volt a kedvence, míg máskor egy lány ugyanerre a számra mondta, hogy „milyen jó tangó”, megint más pedig görög zenének hallotta. Nagyon sokat dolgoztam azon, hogy a zenei formákat és hagyományokat úgy tudjam összeilleszteni, hogy a törésvonal ne legyen érezhető, hogy elmosódjanak a határok.

MN: Felsorolni is sok, hogy hány zenekarban játszol a ¡Nosnach mellett. Ezekben csak alkalmazott zenész vagy?

MÁ: Van egy másik duóm is, a francia harmonikással, Miquèu Montanaróval. Vele tangót játszunk, méghozzá az ő dalait, de annyira szabadon, hogy ezt már abszolút a sajátomnak érzem. A zenekarokban általában meghatározott, hogy mit kell csinálnom, de azon belül általában teljes a szabadság. Valahol ezt is egy alkotó folyamatnak tartom, ami persze nem olyan, mint amikor számot írok.

MN: Nem akarod a ¡Nosnachot kibővíteni?

MÁ: Gondolkodom ilyenen, de az nem a ¡Nosnach „kiterjesztése” lenne, hanem egy külön zenekar, bár hasonló stílusban. Egyelőre keresem a megfelelő embereket.

MN: Lenne énekes is? A sanzon szó hallatán a legtöbb embernek Edith Piaf meg Charles Aznavour ugrik be.

MÁ: Ezt egyelőre nem tervezem, de nem azért, mert nem szívesen dolgoznék énekessel. Inkább a szöveggel vannak gondok. Egyelőre nem találtam olyan szöveget, ami többet tudna mondani annál, mint amit zenében el akarok mondani. De elzárkózni sem szeretnék. Mostanában az foglalkoztat, hogy a slam poetry ritmikája és a szövegek jelentése hogyan tudna megjelenni a zenében. Egyébként mi a színpadon sem beszélünk, mivel úgy gondolom, hogy a koncerten elhangzott szó irányítja a befogadást. Amikor az előadás után azt mondják, olyan volt, mint egy film, mint egy színház, vagy mint egy utazás, az azt mutatja, hogy mindenki a saját értelmezését vehette elő. Szerintem ez így sokkal jobb, mintha a színpadon elhangzó szöveggel befolyásolnánk a közönséget.

MN: Ha már a színházat említetted, úgy tudom, három előadásban is közreműködsz zenészként: az Örkényben a Patikában, a Radnótiban az Egy piaci napban, Miskolcon pedig
A velencei kalmárban. Mindhármat Mohácsi János rendezte.

MÁ: És mindháromnak Kovács Márton a zeneszerzője, aki évek óta együtt dolgozik a Mohácsi testvérekkel. Marci összehozott egy zenekart az előadásokra, amibe engem is meghívott. Noha színházi előadásokról van szó, amit az előbb mondtam a zenekaron belüli szabadságról, itt is érvényre jut.

MN: Te írtál már színházi zenét?

MÁ: Egy alkalommal. A tatabányai Jászai Mari Színház Pistipistipistipisti című előadásához, amit Harsányi Sulyom László rendezett.

MN: Mindenhol azt olvasni, hogy a harmonika nagyon nehéz hangszer. Ehhez képest egy csomó népzenében ott van, meg hát hagyományosan koldushangszer is, míg a klasszikus zenében alig találkozunk vele. Te hogyan találtál rá?

MÁ: Viszonylag későn kezdtem zenélni, ötödikes koromtól furulyáztam, hetedikesen kezdtem a harmonikát, de fogalmam sincs, miért éppen azt. Az ikertestvérem gitározni akart, erre mondtam, hogy akkor én meg harmonikázni. Volt Tatabányán egy orosz származású harmonikatanár, nála jelentkeztem, ő a gombos harmonikát ajánlotta, úgyhogy azon tanultam. Nagy szerencsém, mert Szergej Szemjonov nagyon jó tanár volt, szerettem az óráit, úgyhogy nyolc évig jártam hozzá klasszikus harmonikaoktatásra. De azt nem tudnám megmondani, hogy „mennyire nehéz” a harmonikázás, mert a furulyát leszámítva mással nem próbálkoztam.

MN: Mi az, hogy gombos harmonika?

MÁ: Ezen nincsenek zongorabillentyűk, pontosabban a zongorabillentyűk helyén is gombok vannak. Az oroszok bajannak hívják, de ugyanúgy működik, és a hangja sem tér el a másiktól.

MN: Magyarországon a harmonika Tabányi Mihály nevével forrt össze, aki teljesen más zenét játszott. Tényleg ő volt a „harmonikakirály”?

MÁ: Igen. A fénykorában eszméletlenül jól játszott, de ő a szvingkorszakot testesítette meg. Elsősorban attól volt kiemelkedő, hogy remek stílusérzéke volt, s az nem mindig jellemző azokra a nagyon technikás zenészekre, akik inkább csak bravúroskodnak.

MN: Te hogyan kötöttél ki a magad stílusánál?

MÁ: Eredetileg a főiskolára akartam menni, de Pesten nem volt gombos harmonikaoktatás, és az sem volt járható út, hogy a tanárom „kihelyezett tagozatként” tovább oktasson immár főiskolai körülmények között. Így aztán a bölcsészkarra jelentkeztem magyar–összehasonlító irodalomtudomány szakra. Közben meghalt a tanárom, így a klasszikus zenei vonal teljesen megszűnt a számomra. Ráadásul ekkoriban ismerkedtem meg Ágoston Bélával, aki bevett a zenekaraiba, de ezekben improvi­zálni kellett. Ugyanekkor újra elővettem a furulyát, és elkezdtem dudán is játszani, ami a népzene felé vitt. És aztán elkezdtem saját zenéket írni.

MN: Ilyenkor ez magától értetődő?

MÁ: Inkább alkati kérdés: vannak zeneszerző, és vannak interpretátor típusú zenészek. Egy idő után rájöttem, hogy én az előbbiek közé tartozom; soha nem akartam egy az egyben argentin tangót vagy francia sanzonokat játszani, mert úgy éreztem, hogy amit ezekhez hozzá tudok tenni, azt nem az ismert számok előadásával tudom kifejezni, hanem azzal, amit a hatásukra írok. Tisztában vagyok vele, hogy nem tudom jobban eljátszani Piazzolla számait, mint ahogy ő játszotta.

Neked ajánljuk