Magyar Narancs: Nagyon más zenét játszotok, mint a többi hazai zenekar: sem a Kispál és a Quimby által meghonosított líraiság, sem a mostanság divatos hurráoptimizmus nem jellemző rá.
Szabó Benedek: Nagyon örülök, hogy ezt mondod: borzasztó szomorú lennék, ha a zenénk hurráoptimista lenne. Nekem furcsa ez az új vonulat a magyar popzenében, aminek az a fő mondanivalója, hogy mászkálgatunk mindenfelé és jól érezzük magunkat.
MN: A ti zenéteket hogyan írnád le?
SZB: Míg Nyugaton kialakultak a nagyon apró mikrostílusok, mindennek van címkéje, addig ez itthon nem jellemző, így én se nagyon tudom, minek lehetne a mi zenénket nevezni. De ez egyáltalán nem azért van, mert olyan nagyon különleges zenét játszunk: sima háromakkordos dalaink vannak. Ez a szimpla énekes-dalszerzői műfaj, ami Nyugaton mindig is nagyon népszerű volt – például Leonard Cohen és Bob Dylan is ebbe a kategóriába tartozott –, de itthon egy-két kivételtől eltekintve senki sem gyakorolta.
MN: Ezért hivatkoznak rád sok helyen az új Cseh Tamásként?
SZB: Gondolom… Erről a Cseh Tamás-dologról annyiban én is tehetek, hogy amikor az első interjúk készültek velem, és kérdeztek a hatásokról, akkor többek közt mondtam őt is, és aztán ebből valahogy kihozták azt, hogy én vagyok az új Cseh Tamás, ami rettenetesen kínos. Mármint az a része, hogy azt gondolják, én mondom ezt magamról. Én nem érzek olyan nagy hasonlóságot. Kettejük közül akkor már inkább Bereményi Géza volt rám nagyon nagy hatással.
MN: A dalaidban vannak tűpontos leírások egy-egy életérzésről, például az, hogy „Aki most huszonöt, az nem tudja, mit akar, lázadni túl öreg, belenyugodni
fiatal”.
SZB: Én tényleg így éreztem huszonöt évesen, de pont ez az a szám, amit most már nem nagyon játszunk a koncerteken, mert furán érzem magam tőle. Nemrég döbbentem rá, hogy ha én még sokáig akarok zenélni, akkor egy csomó számomat ki kell majd dobnom, mert egyszerűen hiteltelen lenne, ha negyvenévesen is énekelném őket.
MN: Az első album meglehetősen sötétre sikerült. Nem szoktak az emberek úgy reagálni, hogy jaj, mi a baj?
SZB: De, és baromira idegesít, hogy tök sokan akarnak tanácsot adni. Ez valószínűleg a szövegeim miatt van: egy elesett srácnak gondolnak, ami eléggé irritáló. Ha valaki megismer, akkor látja, hogy ez nem így van, és aztán ha nagyon jól megismer, akkor látja, hogy mégis így van. De szerencsére ilyen emberből kevés van.
MN: A dalaid nagyon emlékeztetnek a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan hangulatára és sztorijára. A film igen sikeres volt, a ti zenéteket is egyre többen szeretik. Mi lehet az oka, hogy ilyen sokan azonosulnak a bolyongó, önmagukat kereső srácokkal?
| ||
SZB: Azt a világot, amit a VAN bemutatott, az én első két lemezem is elkapta – kicsit másképp, mert én vidéki vagyok, a VAN pedig egy nagyon urbánus dolog. Engem is nagyon meglepett, hogy középkorúakat és gimnazistákat egyaránt látok a koncertjeinken. Szerintem az emberek hálásak azért, hogy valaki olyan szöveget ír, amiben tök egyszerű, mindennapi dolgokról van szó. Ha meghallgatsz magyar zenekarokat, akkor azt látod, hogy leginkább az alteriskolát viszik az angyalokkal meg a csillagokkal. Én szeretem az angyalokat meg a csillagokat, de szerintem jó, ha vannak olyan számok, amik arról szólnak, hogy felkelek és elmegyek a boltba. De pont most gondolkodtam azon, hogy ennek vége. Tök nagy hazugság lenne 29 évesen, dolgozó emberként, két macskával és egy barátnővel arról írni, hogy kedd este ülök részegen a buszon, és nem tudom, hogy mi lesz. Ez az időszak elmúlt.
MN: Akkor az új lemez nem rólad fog szólni?
SZB: Biztos, hogy rólam fog, mert magamon kívül nagyon kevés dologról tudok beszélni, vagy egyáltalán gondolkodni. Az biztos, hogy kevésbé lesz személyes, és szeretném kicsit tágítani a témák körét, amikről írok. Egy idő után borzasztó unalmassá válik az, hogy állok a buszmegállóban, és rágyújtok. Nagyon színes és játékos lesz a harmadik lemez, de nem akarok benne nagyokat mondani, nem akarok megint generációzni.
MN: Említetted, hogy van polgári foglalkozásod.
SZB: Igen, egy irodában dolgozom. Alapvetően jó, hogy van egy rendszer az életemben. Mint Magyarországon a legtöbb zenész, én sem élek meg a zenélésből, de ez talán nem is baj. Nem bánom, hogy a zene nem a pénzkeresésről szól. Arról nem is beszélve, hogy a zenélés itthon nem kíván egész embert: egy turné úgy néz ki, hogy fellépsz pénteken és szombaton, aztán hazamész. Persze valahol ideális állapot lenne, ha a zenélés eltartana, de magamat ismerve nem tudnék mit kezdeni a sok szabadidővel, rettenetesen unatkoznék, és rengeteget panaszkodnék. Az első lemez idején baromira utáltam a munkám, de a második idejére megszerettem, vagy legalábbis elfogadtam. Lehet, hogy a lemezeim az elkispolgáriasodásom történetét fogják bemutatni, és a negyedik majd arról fog szólni, hogy várom a bónuszt.
MN: Nem fura érzés, amikor egy koncerten a veled megtörtént dolgokat énekli több száz ember?
SZB: Eleinte az, de minél többször játssza az ember a saját számait, azoknak a jelentése annál inkább eltompul számára, mígnem eljut addig a pontig, amikor már nem is emlékszik, mit érzett, amikor az adott számot írta, pedig akkor beletette minden fájdalmát. Ez amúgy nem baj, sőt. Elég szörnyű lenne, ha minden számnál átélném azokat az érzéseket.
MN: Az egyik számodban azt énekled, hogy „középszerű vagyok, de most már leszarom”. Ezt most is így érzed?
SZB: Én mindig is tudtam, hogy jó dalszerző vagyok, de amikor felköltöztem Pestre, és azt láttam, hogy abban a dologban, amiben a legjobb vagyok, vannak emberek, akik sokkal jobbak nálam, és ráadásul ők még csak nem is ebben a dologban a legjobbak, az eléggé kijózanító volt. Mostanában kezdem megtanulni, hogy ne hasonlítgassam magam másokhoz. Még nem nagyon megy. Az például mindig nagyon zavart, hogy nem vagyok jó frontember: nincs meg bennem az az elképesztő karizma és erő a színpadon, amitől egy koncert igazán félelmetes lesz. Én egy mosolygós srác vagyok, aki kiáll, és eljátssza a számait.
MN: A lemezeitek ingyen elérhetők a neten – egy korábbi interjúban elmondtad: nem akarod, hogy az emberek fizessenek a zenédért. Közben még mindig rengeteg idősebb zenész panaszkodik a letöltések miatt.
SZB: Az idősebb zenészek hozzászoktak, hogy ebből élnek, de mi nem szoktunk hozzá, mert soha nem is éltünk eladásból. Én ragaszkodom ahhoz, hogy a lemezeimet ingyen is le lehessen tölteni, de aki akar, fizethet érte. Nincs sok elvem, de az ingyenes hozzáférés az. Addig szerintem pofátlanság pénzt kérni, amíg az emberek nem is tudják, hogy miért fizetnek. És ez nekem is jó: ahhoz, hogy sokan jöjjenek el a koncertjeinkre, az kell, hogy minél többen ismerjék a zenénket.
MN: Több dalban benne van, hogy te szeretsz itt élni.
SZB: Igen, mert tényleg szeretek. Ez nem jelenti azt, hogy szerintem jó, ami itt van, de az nem segít, ha egész nap ezen kattogok. Néha úgy érzem, hogy az egyetlen módja megmutatni, hogy mi mást képviselünk, ha jól érezzük magunkat; annak ellenére, hogy manapság nem annyira könnyű jól érezni magunkat.
