„A tragédia könnyebb” - Michael Nyman zeneszerző

Az első világháború névtelen áldozatairól emlékezik meg War Work című művével, melyet november 28-án mutat be a Müpában. A Greenaway-filmek és a Zongoralecke zeneszerzőjét a londoni esőben értük el telefonon.

Magyar Narancs: A War Worköt 16 éven felülieknek ajánlják. Ez csak a zenét kísérő képanyagnak vagy a zenének is szól?

Michael Nyman: Azok számára, akik nem kedvelik a stílusomat, alighanem minden, amit csinálok, csak szülői felügyelettel ajánlható. Mind a nyolc, a War Workben hallható dal alapja egy-egy jól ismert klasszikus. A második dalhoz például Beethoven zenéjét és az angol festő-költő, David Bomberg versét kölcsönöztem. Vagy ott van Chopin találkozása a magyar költővel, az első világháborúban meghalt Gyóni Gézával.

MN: A felmenői közül harcolt valaki az első világháborúban?

MN: Tudtommal senki. A nagyszüleim mindkét ágon a huszadik század elején érkeztek Lengyelországból Angliába. Az anyai nagyszüleim Galíciából, az apaiak Lengyelország más részéről érkeztek. Én 1944-ben születtem. Nemhogy az első, de a második világháború sem volt téma a családban.

MN: Ön volt katona?

MN: Mire korban odáig jutottam, szerencsére eltörölték Angliában a kötelező katonai szolgálatot. Az én generációm semmiféle indíttatást nem érzett, hogy katonásdit játsszon.

MN: Kevésbé klasszikus zenék is inspirálják? Hogy áll például a rockkal?

MN: A hetvenes években a rock ’n’ roll volt a fő ihletőm. A Michael Nyman Band stílusa helyenként kifejezetten rockos. De sosem voltam elég ügyes ahhoz, hogy rockszámokat írjak. Van egy 1979-es dalom, a Bird List Song, Greenaway filmjéhez, a Balesetek krónikájához írtam. Madárnevek követik egymást három és fél percen át egy szoprán előadásában. Vangelis menedzsere váltig állította, hogy popslágert tud faragni belőle egyetlen hangjegy megváltoztatása nélkül. Ismer ilyen popslágert? Mert én nem. De kíváncsian vártam, mi lesz belőle. Ahogy kíváncsi voltam, mit csinál A rajzoló szerződésében hallható Chasing Sheepből a Pet Shop Boys. A Love Is a Bourgeois Construct című számukban dolgozták fel. Slágernek kellett volna lennie. De nem lett.

MN: Nyman-szerzemények szólnak az ismert brit komikus, Steve Coogan The Trip című filmjében is. A humor és a zeneszerzés megfér egymással?

MN: A komponista is csak ember, számára is ugyanolyan fontos a humor, mint minden más embernek. De amivel ki lehet kergetni a világból, azok a vicceskedő zeneművek. Ha valaki szántszándékkal humoros zenét akar írni, abból rendszerint valami gépies utánzat születik.

MN: Mikor nevettette meg zene utoljára?

MN: Létezett a hetvenes években egy zenekar, a Portsmouth Sinfonia. A helyi művészeti iskolások alapították. Kétfajta zenész játszott a zenekarban. Olyanok, akik soha életükben semmilyen hangszeren nem játszottak, és olyanok, akik tapasztalt zenészek voltak, de olyan hangszereken játszottak, amiket nem ismertek. Elmentem az első londoni koncertjükre. Játszották az Also sprach Zarathustrát meg a Tell Vilmos-nyitányt, amit a The Lone Ranger westernsorozatból ismertek. Könnyesre röhögtem magam a koncert első felében. Nagyon komolyan játszottak, mindent beleadtak, semmi kikacsintás nem volt. Annyira tetszett a produkció, hogy a második részre felkéredzkedtem közéjük. Volt egy használaton kívüli csellójuk. Sosem játszottam csellón, úgyhogy tökéletes választás volt. Később játszottam hegedűn, amin ugyancsak sosem játszottam korábban. Mellettem Brian Eno hegedült – neki is ez volt az első hegedűs megszólalása. Játszottam eufóniumon és harsonán is, és részt vettem egy Simon és Garfunkel-dal­feldolgozásban zongorán. Az avantgárd zene is gyakran megnevettetett. A hatvanas évek elejétől követtem a zenei avantgárdot. Egyesek olyannyira komolyan vették magukat, hogy azt nem lehetett huzamosabb ideig nevetés nélkül megállni. De ez már messze nem az a jóérzésű nevetés volt, mint a Portsmouth Sinfonia esetében. Nagyon kevesen képesek humoros komolyzenét írni: talán csak Benjamin Brittennek sikerült az Albert Herring című operájában. A tragédia zeneileg mindig könnyebb.

MN: Legnépszerűbb műve a Zongoralecke filmzenéje. Igaz, hogy Jane Campion bezárta egy szállodai szobába, és addig nem engedte ki, amíg meg nem írta a nyitójelenet zenéjét?

MN: Holly Hunter és a lánya partra szállnak – ehhez az akkor még csak fejben létező jelenethez kellett zenét szereznem. Mit volt mit tennem, leültem, és felvázoltam az első 12 perc zenéjét. Tetszett Jane-nek, ezért kiengedett ebédelni. A kész filmet látva meglepve tapasztaltam, hogy nincs zenéje a nyitójelenetnek. Nem használták a szállodai szobafogságban szerzett művemet.

MN: Campion a Greenaway-filmekből ismerte a munkásságát?

MN: Ülök otthon, Notting Hillben, péntek van, ebédidő. Csörög a telefon, Jane az. Dicséri a munkámat, esküdözik, hogy mekkora rajongója a Greenaway-filmzenéknek. Majd hirtelen hozzáteszi: csak nehogy valami Greenaway-szart írjon nekem! Zseniális húzás volt. A Greenaway-filmekből tudta, hogy bírom a filmzene műfaját, de rögtön le is akart téríteni a megszokott ösvényről.